A Headspace nevű formáció I Am Anonymous című debütáló nagylemeze számomra az év első igazi kellemes meglepetése. No nem mintha a csapat csupa anonim újoncból állna, még ha ezen a néven eddig csak egy öt évvel ezelőtti EP-re futotta is. A zenekar – vagy talán a valóságnak jobban megfelel, ha inkább hosszabb távra tervezett projektnek nevezzük – ugyanis Adam Wakeman (Ozzy billentyűse, nem mellesleg a legendás Yes-zenész, Rick Wakeman fia), valamint a Thresholdból és Arjen Lucassen különböző lemezeiről is ismert aranytorkú Damian Wilson kollaborációján alapul, akiket három, általam eddig ismeretlen zenész/jóbarát egészít ki. A gitáros Pete Rinaldi (aki egy bizonyos Hot Leg nevű zenekar tagja) nevét mindenképp érdemes lesz megjegyezni, míg a ritmusszekció, Lee Pomeroy és Richard Brook Rick Wakeman zenésztársai. (Emellett Pomeroy a Take That basszusgitárosa is, de vegyük úgy, hogy ezt nem írtam le.)
Mivel Ozzy tavaly épp Sabbath-fronton kezdett újra mozgolódni, az ifjabbik Wakeman végre időt szakíthatott az évekkel ezelőtt beharangozott Headspace anyag elkészítésére. Ha másért nem is, hát ezért mindenképp megérte Ozzy barátunknak néhány hónap szünetet beiktatni. (Más kérdés, hogy Iommi betegsége miatt a tervezett Sabbath turné legtöbb állomása is végül Ozzy & Friends koncertté alakult, ami természetesen Adam Wakeman számára is melót jelent.) A tagok egyéb elfoglaltságai miatt az emailezgetős, együtt ritkán próbálós módszer alakult ki, ezért tartott csaknem négy évig a dalok megírása és az anyag rögzítése, így viszont kifejezetten egységes és kiérlelt bemutatkozó album született.
A lemezt már a beharangozók alapján is nagyon vártam. Eleve szimpatikus volt, hogy nem rejtik véka alá amúgy is nyilvánvaló és érthető hatásaikat – úgyis, mint Rush, Yes, Genesis, Dream Theater –, és nem állítják magukról, hogy ők lesznek a progresszív rockzene megújítói. Ezzel szemben viszont már az első hallgatás során is abszolút nyilvánvalóvá válik az ilyen típusú zene iránti abszolút alázat és tisztelet, ami persze nem görcsös másolásban, hanem sokkal inkább felszabadult örömzenélésben nyilvánul meg.
A fent említett hatások persze mindvégig jelen vannak, ezek nagy részét Wakeman Jr. nyilván az anyatejjel szívta magába. Én még némi korai Queensryche, Threshold, sőt, Led Zep ízt is hallani vélek itt-ott, John Petrucci szelleme és harmóniái viszont helyenként abszolút kendőzetlenül kerülnek elő, bár szerencsére nem direkt nyúlás formájában, csak pont az összekacsintás szintjén, amitől egy magamfajta Dream fanatikusnak még kifejezetten kellemes, nem pedig fárasztó, vagy éppen kínos meghallgatni az I Am Anonymoust. Ha már Petruccinál tartunk, érdekes, hogy az alapvetően billentyűs és énekes köré épülő csapat produktuma abszolút gitárközpontú, néhány számban a pincébe lehangolt gitártémák mázsás súlya kifejezetten figyelemreméltó. Pete Rinaldi játékát tehát muszáj kiemelni, mert a súlyos alapozás mellett szólói is elképesztően feelingesek és technikásak egyszerre. Ezeket egészítik ki a megadallamos énektémák, epikus refrének (halld Invasion, vagy a nyitó Fall Of America), valamint Wakeman tanítani valóan változatos és igényes billentyűtémái. Wilson hangját annak idején az Ayreon lemezeken ismertem és szerettem meg: sosem volt kispályás figura, de úgy érzem, pályafutása eddigi legkifejezőbb és legtökéletesebb teljesítményét nyújtja ezen a lemezen. Elég csak meghallgatni az egy szál zongorával kísért Soldiert, valamint az egy progresszív lemezhez képest meglepő című Daddy Fucking Loves You című tizenöt perces tételt. Ez utóbbi egyébként még ebből a nagyon erős mezőnyből is kiemelkedik, a közepén megeresztett instrumentális agymenés iskolapéldája annak, miként lehet az ilyesmi öncélú virgázás és parasztvakítás nélkül is technikás, de egyben dögös. Az ilyenek miatt érdemes 2012-ben progresszív(nek nevezett) rockzenét hallgatni.
Kettő kivételével egyébként az összes nóta 8 perc feletti, ennek ellenére a nagyon erős refréneknek köszönhetően kifejezetten emlékezetes dalokat kapunk, amelyek közül tényleg nagyon nehéz bármelyiket is kiemelni. A szövegekben a vallástól a szülő-gyermek kapcsolaton keresztül a háborúig egy sor, mindannyiunkat közvetve vagy közvetlenül érintő kérdés előkerül, helyenként provokatív formában. Kíváncsi vagyok például, hogy az amúgy csodálatosan felépített Fall Of America szövege hány embernél fogja kiverni a biztosítékot az Atlanti-óceán nyugati oldalán... Az említett fura című Daddy Fucking Loves You témájához és szövegéhez pedig egy Koszovóból hazatérő brit katona személyes sztorija és kavargó érzelmei adták az inspirációt.
Őszintén remélem, hogy ez az együttműködés nem marad meg a stúdióprojekt szintjén, és a produkciót előbb-utóbb színpadon is lehet majd látni, nem csak néhány nótát egy-egy Ozzy koncert előtt. (A hírek szerint az ősszel talán tényleg összejön egy kisebb Európa-turné.) Meg persze abban is bízom, hogy a történetnek lesz folytatása, és ez a genetikusan továbbörökített, a legjobb brit progresszív hagyományokat méltó módon továbbvivő muzsika még sok albumon hallható lesz. Addig pedig nálam tutira kitart az I Am Anonymous. Ha a következő lemez idején is annyira zseniálisnak fogom tartani ezt a bemutatkozást, mint most, néhány hétnyi ismerkedés után, akkor utólag megadom majd rá a tíz pontot, most maradjon egy óvatos, de lelkendező kilences. Még azt sem tartom szentségtörésnek leírni, hogy jelenleg úgy érzem, ez az a lemez, amire Petrucciéktól vágyom 2003 óta.
