Mi az, ami első ránézésre az ember szemébe ötlik a svéd Horisont fekete-fehér zenekari fotóin? Szakáll nélküli harcsabajusz, szemekbe lógó, fésületlen és természetesen fénylő haj, a pupillát ijesztően felnagyító, tízcentis körméretű, vastagkeretes szemüveg, virágmintás ingek, rajtuk szűk farmerdzsekivel, trapézgatya, westerncsizma... Vagyis a '70-es évek. Vajon miből fakadhat a rockzene legkreatívabb időszakának hangulatát felidéző, most már jó ideje tartó retro-mánia? Netán ráébredt a fiatalabb generáció is, hogy talán a negyven évvel ezelőtti muzsikákban rejlett a legtöbb spiritusz? Noha egyenként is nagyon különböző csapatokról beszélünk, elég csak a Black Star Ridersre, a Clutchra, az Opethre, a Spiritual Beggarsre, a Wolfmotherre gondolni, az embert rögtön bizsergetően nosztalgikus érzések kerítik hatalmába. Svédországban pedig tényleg mindennél erősebb ez a vonal, köszönhetően többek között az olyan csapatoknak is, mint például az immár az ötödik albumát megjelentető Horisont.
Akikről egyébként a Century Mediáva kötött szerződésük ellenére sem állítható, hogy túlzottan sikeresek lennének, mégis, ott fent Észak-Európában láthatólag annyira jól működnek a dolgok, hogy simán képesek végigcsinálni például egy jelenleg is zajló tengerentúli turnét. Videóik sem maradnak el semmivel a magas költségvetésű, látványos klipek mellett, és ezzel egyetemben az About Time-on hallható zenei anyag is meglepően jól sikerült. Aki él-hal ezért a stílusért, alighanem hozzám hasonlóan bele fog zúgni ebbe az anyagba, és ha még idővel képes lesz az énekes Axel Söderberg kissé magas regiszterekben rezgő hangjának befogadására is, tuti, hogy nem fog rosszul járni. Arra viszont nem árt felkészülni, hogy eredetiségről ezzel a bandával kapcsolatban nem igazán beszélhetünk.
A végeredmény mégis szinte önmagáért beszél, hiába szólal meg szinte megtévesztésig úgy a muzsika rögtön az első két nótában (The Hive, Electrical), mintha csak egy fiatal kiadású Geddy Lee énekelne az eredeti Thin Lizzy frontemberi posztján, aminek következtében valóban olyan az összhatás, mintha a korabeli Rush jammelne Scott Gorhamékkel. Emellett még ráadásul a telt, organikus megszólalás is képes laza ötvenpercnyi orgazmust okozni az ilyesmire fogékony hallójáratokban, hiszen a két gitáros (Kristofer Möller és Charlie Van Loo) Fenderéből, illetve Gibsonjából szinte mindent kihoztak, amit 2017-ben ki lehet hozni a stúdiótechnikával, nem is beszélve a roppant ízlésesen megkomponált ikerszólókról (ne a sárkánymetalos félékre gondoljatok), amelyekhez hasonlókat már nem is tudom, mikor hallottam utoljára. Utóbbiakkal szinte az összes nótát telepakolták, mint ahogyan azt Gary Moore-ék is sokszor eljátszották annak idején a Lizzyben, és rendesen fel is tudták bruttósítani a dalaikat.
Amellett viszont nem mehetünk el, hogy szinte minden nótáról eszembe jutott egy hasonló vonalon mozgó csapat, sőt, némelyikről egyszerre akár több is. A Boston Gold például a megtévesztésig úgy kezdődik, mint a KISS diszkós I Was Made For Loving You-ja, ami aztán konkrétan egy Muse-nótában folytatódik Axel Matt Bellamyt is megidéző hangszínével, de ugyanitt hallhatunk az ős-Rainbow-lemezeken gyakran alkalmazott Moog szintetizátoros hangmintákat is. Az éneket leszámítva a Without Warning is simán szerepelhetne egy Boston-albumon, ahogyan a szintén finom ikerszólókkal színesített Night Line is bármikor bepasszintható lenne a UFO előkelő repertoárjába. A Point Of Return pedig ezzel az énektechnikával és megdörrenéssel akkora Rush-alapvetés, hogy az embernek olyan érzése van, mintha csak a Hemispheres egy fiókban maradt, elfeledett szerzeményét osztották volna meg a nagyérdeművel- Az anyanyelvükön előadott Letarét pedig kizárt, hogy nem a szomszéd Von Hertzen Brotherstől kölcsönözték. Arról nem is beszélve, hogy ebben a dalban olyan meggyőzően villantják a hallgatók lelki szemei elé az atomszőke, világoskékre festett szemű, műszempillás, holdjárócipős svéd lányokat, ahogyan azt mondjuk egy retro-buliban is szokás. A már említett Wolfmothert, valamint a space- és pszichedelikus rock nagyjait (Blue Öyster Cult, Hawkwind) is megidézik a Hungry Love-val, ahogyan a szolidan adagolt billentyűkkel aláfestett, zseniálisan kibontakozó címadóval is elkalandoznak kicsit a progosabb területekre.
Black Star Riders-, de mindenekelőtt Thin Lizzy-, Rush-, Von Hertzen Brothers-, UFO- és természetesen pszichedelikusrock-rajongók mindenképpen adjanak egy esélyt ennek a csapatnak. A természetesen megdörrenő hangszerek, de elsősorban a kivételesen erős dalok egyszerűen felülírják a régi legendákhoz köthető, arcátlanul pimasz hasonlóságokat: ezen a retrós hardrock-vonalon az About Time bizony így is simán az év egyik legütősebb anyaga.
Hozzászólások