Az utóbbi idők egyik legkellemetlenebb hírét jelentették a nyilatkozatok, hogy a Fates Warning nem készít több albumot. A zenekar alkotói keménymagja, Ray Alder énekes és Jim Matheos gitáros úgy érezte, hogy mindent elmondtak már, amit el akartak mondani a Fates keretein belül, de nyilván egy ilyen sok éve tevékenykedő alakulatnál a miértek ennél azért szövevényesebb okokra vezethetők vissza, és ezekbe bennünket, rajongókat nem is nagyon avatnak be.
Ray legutóbb a többek között szintén egykori FW-tagokkal életre hívott A-Z projekttel bizonyította, hogy még ötven felett sem kell a szomszéd jútyúberektől ötleteket elcsennie, a hatodik ikszet taposó Jim pedig az FM AOR-legendájával, Steve Overlanddel szövetkezett a Kings Of Mercia formációban, akik szintén egy erős anyaggal leptek meg minket két éve. A sors aztán végül mégis úgy kuszálta össze a dolgokat, hogy ők ketten ismét valami közös zenét alkossanak. De miért is alakult volna másképp? Hiszen amióta egyesítették erőiket az anyazenekarban, azóta ismerik egymás komponálási módszereit, zeneileg is közös nevezőn vannak, Ray hangja pedig a mai napig tökéletesen passzol Matheos sok esetben éteri gitárjátékához. Amit pedig közösen összeraknak, abból nagyrészt mindig valami nagyon szerethető műremek bontakozik ki. A közös kapcsolódási pontok pedig már-már olyan mélyre nyúlnak vissza, mint egy hosszú ideje olajozottan működő házasságban, ahol úgy ismerik egymás gondolatait és elképzeléseit, hogy megerőltetés nélkül le tudják szűrni végül az igazán értékes dolgokat, függetlenül attól, hogy milyen stílusban alkotnak.
A nagyon finom rezgésű, mély érzelmekkel átszőtt North Sea Echoes szerzeményeiből is pontosan ez a fajta végtelen profizmus és összeszokottság árad. Akik eddig is követték a szerzők munkásságát, azoknak szintúgy nem lesz ismeretlen itt semmi, ahogyan az anyagot nagymértékben átitató melankóliát sem találják majd idegennek, hiszen utóbbi a Fatesnek is mindig része volt. Vagy említhetném Matheos és a Dream Theater egykori billentyűse, Kevin Moore O.S.I nevezetű atmoszférikus formációját is, illetve a gitáros talán még működő projektje, a Tuesday The Sky egyes momentumait is, mert ezek stílusjegyei is sok helyen visszaköszönnek itt.
Az Északi-tenger Visszhangjai egyébként nagyon találó kifejezés e végtelen nyugalmat árasztó muzsikára. Kevés ridegebb és nyomasztóbb tájegység létezik ezen a földön az északi világnál, ugyanakkor sehol máshol nem mutatkozik meg olyan végtelenül csendes pompájában a természet befogadhatatlan és valóságos szépsége, mint ott. Alderék pedig a Puscifer ütősével, Gunnar Olsennel kiegészülve tökéletes zenei aláfestést nyújtanak ehhez az olyan dalokkal, mint a pillanatok alatt elillanó, Ray transzba ejtő melódiáiban gazdag When I'm From vagy a tengerek lecsillapodott vizein lebegő Touch The Sky. De a nyitó Open Book is azt sugallja már az első ismerkedéskor, hogy ezúttal sem fogsz csalódni, ha közel áll hozzád ez a zenei stílus.
Azonban nem csak szomorkás tételekből áll ez az album: a könnyed, dúros alapokra helyezett Unmoved például remekül oldja a melankóliát, de az ambientes, elektronikus keretek közé ágyazott Emptyben még a „zörgős" gitár is előkerül, bár érzésem szerint pont ez a nóta az anyag egyik legsúlyosabb momentuma. A The Mission viszont ezt is valamennyire feloldja, ami pontosan úgy és olyan hangszínnel kezdődik, mint az ABBA Does Your Mother Know című világslágere, bár persze a folytatás totálisan más, attól eltekintve, hogy tulajdonképpen ez is egy popos rockdal, csak inkább a címével azonos, angol csapat, vagy még inkább a Sisters Of Mercy stílusában vezetik elő. Az abszolút kedvencem viszont az egyszerűségében csodaszép, Lonely Robotot is remekül megidéző We Move Around The Sun, ami valóban pontosan olyan, mint a mondanivalója: sodródsz vele a jéghideg, végtelen űrben. Az effajta, tartalmukban is örök érvényű bölcseleteket hordozó tételek az utazást záró No Mapsben is a szívedig hatolnak, ha képes vagy azonosulni velük, s főleg ha vannak hasonló tapasztalataid az életről.
A Fates Warning magas színvonalú műveihez vagy a tavalyelőtti, felettébb jól sikerült és már említett A-Z-lemezhez talán nem érnek most fel ezek a nóták, ezért nem is fogom túlzóan erős pontszámmal illetni őket, de azért nagyon jó, hogy vannak. Megfelelő hangulatban irtó jól esik hallgatni őket, még ha nincs is akkora jelentőségük, s nem fognak olyan hosszú távon megtapadni, mint elődeik. Ez most „csak" amolyan extra szpesöl kiadvány a mesterektől, jelezve, hogy még mindig itt vannak, alkotnak és eszükbe sincs nyugdíjba vonulni a warningozás után. Ne hagyd ki te sem, ha rajongó vagy, mert ez hangulatzene mesterfokon, sok-sok ismerős pillanattal a közel- és régmúltból, csak egy kicsit másképp.
