Shock!

Nem szenved éppen kreativitáshiányban Nick Holmes és Greg MacKintosh, hiszen a biztos üzemmódban, rendszeres albummegjelenésekkel és turnékkal operáló Paradise Lost mellett mindketten érdekeltek más projektekben is. Ez pedig itt egy újabb, ezúttal közös formáció a nagy párostól, aminek már a neve is beszédes, hiszen az anyabanda történetének legmegosztóbb, a maga idejében üzleti halálugrást jelentő 1999-es albumának címét viseli. A zenei törekvések ezek után egyértelműek, illetve az üzenet is: ennyi év távlatából ők is tudják, hogy azt a lemezt nem feltétlenül volt jó ötlet Paradise Lost néven megjelentetni.

Azóta persze elég nagyot változott a világ és benne a Paradise Lost: a zenekar később nemhogy a fémzenéhez, de ezen belül érintőlegesen még saját death metalos gyökereihez is visszatalált. Mai muzsikájuk gyakorlatilag mindent szintetizál, amit bejártak a palettán a '90-es évek legeleje óta – igen, nyomokban természetesen a Host hatásai is fel-felbukkannak az aktuális sorlemezeiken. Ezzel együtt határozottan jó ötlet volt Gregtől és Nicktől, hogy külön kezelik ezt a mostani vállalkozást. Így egyrészt adott egy egységes és letisztult koncepció, másfelől egy-két dal ugyan simán beférne a IX-ról az aktuális Paradise Lost-anyagokra, de tokkal-vonóval ott megjelentetve azért már megterhelné a tábor gyomrát ez a lemez. Így viszont nincs okuk visszafogni magukat.

A magam részéről természetesen ennyi év távlatából rég megbékéltem a Hosttal, és ugyan nem támad túl gyakran ingerenciám hallgatni, helyén kezelve azért tudom értékelni a rajta hallható dalokat. Így, tiszta lappal az első pillanattól fogva rokonszenveztem ezzel a mostani vállalkozással, és a végeredmény valóban tetszetős lett. A zene meg nagyjából olyan, mint bárki várná az előzetesek és a bandanév alapján. Gregor összekeverhetetlen dalszerzői stílusa, dallamvilága és Nick hangja, szövegei révén százszázalékosan benne van a Paradise Lost elegánsan bársonyos sötétsége, dallamvilága, mégsem teljesen ugyanaz a két sztori.

Ugyanakkor azt sem mondanám, hogy a '99-es lemez szimpla második része ez az anyag. Eleve testesebb, élőbb, lüktetőbb és egyszersmind puritánabb, szimplább a hangzása, mint az eredeti Hosté, és noha ahhoz hasonlóan továbbra is a Depeche Mode a legnyilvánvalóbb párhuzam, ezúttal a Gahan & Gore Művek hatásainak részaránya is kisebb a Joy Division, a Sisters Of Mercy, a The Mission, a New Model Army és társaik rovására. De hát ugye ezek alapból is mind benne vannak a Paradise Lost-féle keverékben... Egyszerűen annyiról beszélünk, hogy ezen a lemezen Greg és Nick ennek az oldalnak enged teret. Ebből következően nem is nehéz elképzelni bizonyos dalokat a kluttyogó elektronikus ritmusok, légies szintetizátorok és elidegenedett gitárdíszítések helyett Aaron Aedy vaskos ritmusozásával egy Paradise Lost-albumon. Ebben a formában mégis más ízt kap a sztori.

Az album legfogósabb és talán legerősebb dala egyértelműen a másodikként felcsendülő Tomorrow's Sky a maga pittyegő billentyűfutamaival, pulzáló ritmusaival és Nick légies, ragadós dallamaival. Kiemelkedő pillanatokat hoz a markáns ritmusokra alapuló Hiding From Tomorrow vagy a legjobb pontokon robbanó, de fémesség helyett inkább elektro-rockos gitárokkal megberhelt My Only Escape is. Az A Troubled Mind 21. századi Depeche Mode-ot idéző pillanatai is jólesnek, és érdekes megfigyelni, milyen briliánsan fordította át Greg a saját stílusába Martin Gore jellegzetes gitármegoldásait az itt hallható szólisztikus megmozdulásokkal. Hangulatilag amúgy cseppet sem lehúzós az összkép, a magam részéről maximum finoman melankolikusnak nevezném az anyagot, depressziósnak semmiképp. A ′99-es album kicsengése legalábbis mindenképpen borúsabb, vészterhesebb volt ennél.

Csodaszámba persze azért így sem megy a dolog. A dalok jók, de nem megkerülhetetlenek, és a világon semmi újat nem hallunk itt, nemhogy globális értelemben véve, de még Gregéktől sem. Viszont ha épp rátör az emberre ez a hangulat, összességében az egész IX jól elhallgatható – főleg, hogy még az A Flock Of Seagulls I Ranjének feldolgozásával együtt is alig terjeszkedik túl az egészséges 40 percen. Ha szereted az ilyesmit, tetszeni fog, ha meg úgyis minden szar, amit a Lost Paradise óta letettek az asztalra, legalább megint hangoztathatod, hogy te már 1991-ben megmondtad, mennyire eladták magukat.