A jó hangzású Hurtsmile név az Extreme frontemberét, Gary Cherone-t (ha már itt tartunk, öntsünk végre tiszta vizet a pohárba: nem cseróninak vagy siróninak, hanem serónnak kell ejteni), illetve gitáros testvérét, Markot takarja, akik régóta tervezgetik egy közös banda létrehozását. Mark amúgy a '90-es évek első felében Nuno Bettencourt tesójával muzsikálgatott, de a basszusgitáros Joe Pessia sem ismeretlen az Extreme környékén, hiszen magával Nunóval is zenélt egy időben, a dobos Dana Spellmann pedig a banda egykori dobosánál, Mike Mangininél tanult. Vagyis abszolút belterjes rokoni-haveri projektről van szó, ami mindenképpen rokonszenves. Persze jó kérdés, hogy miért pont most jutottak el a lemezig a Cherone tesók, amikor az Extreme több mint egy évtizeden keresztül inaktív volt, napjainkban meg ugye nem az, de ez végülis nem lényeges, jobb később, mint soha.
Gary az előzetes interjúkban modern hard rockot ígért, ami nem áll messze a valóságtól, de nyilván sok minden múlik azon, mit értünk modern alatt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a Hurtsmile zenei világa összességében nem különbözik olyan sokban a legutóbbi Extreme lemezen, a kitűnő Saudades de Rockon hallhatótól: természetes hangzású, ősi gyökerekből táplálkozó rockzene ez sok gitárral, de ebben a formában biztosan nem jelenhetett volna meg Cherone-ék két évtizeddel ezelőtti fénykorában. A párhuzam már csak Gary hangja miatt is adott, sőt, szerintem sokaknak csak a Hurtsmile hallatán fog leesni úgy istenigazából, mennyire fontos ember is az énekes az Extreme-ben. Garyt néha szokás ledegradálni (főleg a vele készült Van Halen III lemez miatt, pedig az sem volt ám rossz album, neki meg ugyebár aligha jutott érdemi beleszólás abba, milyen legyen...), de itt egyértelműen hallatszik, hogy az általa hozott megoldások legalább annyit tettek hozzá a bostoni banda megszólalásához, mint Nuno boszorkányos gitárjátéka. A másik oldalról közelítve pedig elsősorban éppen azért nem lehet egy lapon emlegetni ezt a lemezt az Extreme-mel, mert Bettencourt cipője igen nagy.
Ettől függetlenül elégedett vagyok a Hurtsmile albumával, mert jól hallgatható, feelinges és főleg szívből jövő rockzenét rejt. Figyelmeztetlek: ne várd a korai Extreme funkos, hajmetalos lendületét, ez a banda sokkal inkább a késői korszak sok-sok Led Zeppelinnel, Queennel, Hendrixszel, Beatlesszel megspékelt muzsikájának rokona, amibe néhol nem kevés poszt-grunge-os ködösség is befigyel. Emellett végig roppant muzikális és aránylag változatos is, tényleg csak pár töltelék csúszott be. A legsikerültebb szerzemények ráadásul vannak olyan jók, hogy azokat Nunóval a gitáron simán el tudnám képzelni akár a következő Extreme anyagon is. A lemezt nyitó Just War Theory egyértelműen ilyen a maga hatalmas ősrock-groove-jával és remek refrénjével, akárcsak az utána érkező Stillborn – Love Thy Neighbor kettős, melyekben mintha csak a késői Extreme jammelne a Led Zeppelinnel és a klasszikus Alice In Chainsszel. De nem csak az ezekhez hasonló direktebb, azonnal fogható témák működőképesek. A bizarr lüktetésű Kaffur (Infidel) vagy a torzított énekes, sötét tónusú Slave szintén meghálálják a törődést, a 6 és fél perces Beyond The Garden / Kicking Against The Goads pedig egyenesen az anyabanda méltatlanul alulértékelt III Sides To Every Story albumának szabad zeneiségét, határokat nem ismerő kísérletezését idézi. A countrys-akusztikus-pattogós Jesus Would You Meet Me-t sem nehéz éppen odaképzelni egy Extreme albumra.
Nekem a záró Just War Reprise reggae-s lazulása kicsit már sok, és mint említettem, emellett is akad egy-két kevésbé meggyőző téma, de a mérleg serpenyője még ezekkel együtt is a pozitív irányba billen. Nemcsak Gary hangját vagyok kénytelen dicsérni, hanem a többieket is: Joe Pessia nagyon okos és finom basszusjátéka különösen kiugró, Spellmann is igen ízesen dobol, Mark Cherone meg valószínűleg csak azért tűnik kicsit átlagosabbnak, mert fivére énekhangját a világ egyik legfantasztikusabb rockgitárosa mellett szoktam meg. Nincs vele semmi gond, Nuno egyszerűen csak túlságosan jó... Az album hangzása is fület gyönyörködtető, és megközelítésében szintén nem áll messze a Saudades de Rockétól.
Nem egy soron kívüli Extreme album tehát a Hurtsmile bemutatkozása, de bátran merem ajánlani azoknak, akiknek bejött a banda visszatérő anyaga. Meg persze mindenkinek, aki szereti a kellően felnőtt és intelligens, de azért a nyersességet sem nélkülöző, korlátokat elutasító, őszinte hard rock zenét.
