Shock!

Bő három és fél éve, hogy Nicke Andersson (ex-Entombed, ex-The Hellacopters, de ezeket tán kár is ideírni, a jó Nickét úgyis ismeri mindenki) felbukkant a színtéren legújabb kreálmányával, az Imperial State Electrickel, most meg már itt is van harmadik nagylemezük, a Reptile Brain Music. Nyaktörő tehát a tempó, és ez sajna a legritkábban szül jó vért. Most sem ez történt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ISE nálam amúgy is erős hendikeppel indult, a Hella után sok mindent vártam volna Nick Royale-tól, csak azt a punnyadt muzsikát nem, amit a 2010-es lemez tartalmazott. A tavalyi Pop War aztán már sokkal jobban megnyert magának, úgyhogy minden bizonnyal rekordsebességgel sikerült összecsiszolódnom azzal a markánsan Beatles, Cheap Trick, Twisted Sister és persze KISS-diétán hizlalt muzsikával, amit az ISE teljes mellszélességgel képvisel. Meg persze a jó Nick jobb dalokat is követett el legutóbb.

A Pop War kritika alatti kommentekben szépen ki is veséztük a beszédes nicknevű norbert hellacopterrel és másokkal, hogy ennek az egésznek úgy van igazándiból értelme, ha egy az egyben elvonatkoztatsz a 'copter zsenialitásától, ez ugyanis merőben más móka. Ezt megpróbáltam maradéktalanul betartani az új lemez esetében is, azonban a Reptile Brain Music ennek ellenére sem működik nálam egyértelműen. Így aztán az egyetlen logikus magyarázat az, hogy a tizenkét új dalocska egyszerűen gyengébb, mint a legutóbbi eresztés volt (viszont jobb, mint a debütáló anyagon hallható dalfüzér).

Helyből nem túl üdvözítő, hogy harmadszorra is csontra ugyanazt a pakkot próbálják letuszkolni a torkunkon, mint korábban. A hatások és ötletek most is ugyanonnan jönnek, mint fentebb írtam, kiegészítésként még talán annyit, hogy ahol eddig a korai Alice Cooper ugrott be, ott most már inkább A Főnök, azaz Bruce Springsteen egészen korai munkái az E Street Banddel (az Underwhelmed például rettentően bossos). Őt pedig nem szeretem. Nicke mondjuk nyilván nem felejtett el zenét szerezni, meg gitározni sem, flegma énekdallamai továbbra is a helyükön vannak, és szinte minden dalban felbukkan egy pofás riff, egy fogós refrén, felrázó ritmusváltás, okos vokális téma, esetleg eltalált szóló, de egyikből sincs túl sok, és őszintén bevallom, ez mind kevés ahhoz, hogy mindvégig fenntartsa az érdeklődésemet. A nyolcas Stay The Night negédes dallamai alatt pedig már mind jobban összefolyik az egész szirup, süppedünk bele a középutas, sokszor kimondottan klisés múltidézésbe, és – az első album után újra - megint úgy érzem, hogy tényleg elég lenne, ha csak egy csipetnyivel lennének dögösebbek, szőröstökűbbek a szerzemények, pláne a hangszerelés, és máris imádnám az egész lemezt.

Mondjuk a tempós nyitódal, az Emptiness Into The Void, a totál blues rockos Faustian Bargains, a hányaveti Reptile Brain, vagy a tízes Born Again egészen jól megmutatja, mire gondolok, Nicke pimasz éneke ez utóbbiban például egészen olyan hangulatot kölcsönöz a dalnak, mintha Lemmy és kompániája feküdne neki egy Beach Boys slágernek. Ezekben is ugyanaz az egyszerre könnyed és ódon hangulat bujkál, valahogy mégis többet adnak nekem, mint a lemez fennmaradó része. Vagy esetleg ott van még az egy fokkal energikusabb Down In The Bunker, csak hát az meg épp a zárószám.

A dalok rövidek, végtelenül egyszerű, lineáris felépítésűek, a két és fél-három perces táv alatt nagy villongásokra nincs is lehetőség, de ez alapvetően nyilván nem is lenne probléma, azonban ennek ellenére sem érzek feltétlen késztetést arra, hogy újra és újra végigrágjam magam a lemezen. A háttérben teljesen okésan elszólogat, a kisugárzása is pozitív, de ha kimondottan odafigyelve hallgatom, azonnal semmivé foszlik. Ebből a szempontból sajnos szinte ikertestvére egy másik egykori hellakopáter, Dregen nemrég kivesézett szólólemezének. Nem is adok ennek sem több pontot, mert nincs miért.