Draveczki kollégával, Michael Monroe-val és még néhány ezer másik emberrel együtt vallom, hogy Andreas Tyrone Svensson, közkedveltebb nevén Dregen az egyik legizgalmasabb és leghitelesebb rock and roller figura, aki valaha zenélésre adta a fejét. A miniatűr fickó nagyon tud gitározni, az énekhangja is több mint elfogadható, a színpadon szinte megkergül, jó showman, hatalmas fazon, imádják a nők, a rajongók és a szeszgyárak. Dregen huszonöt éves karrierje során most első ízben úgy döntött, hogy szólóban is szerencsét próbál. Egy olyan fazontól, aki korábban alapító tagja volt a zseniális The Hellacoptersnek, és legfőbb vezére a hasonló adottságokkal rendelkező Backyard Babiesnek, továbbá barátai között tartja számon Michael Monroe-t, Danko Jonest és Gingert, szóval egy ilyen valakitől szólóban is hatalmas durranást vár el az ember. Ez volt az első nagy hibám.
A második pedig az, hogy – ha nem is száz százalékosan, de azért félig-meddig – felültem Dregen azon beharangozó nyilatkozatainak, miszerint ez a korong egy igazán energikus rock and roll lemez lesz, a legerősebb számokkal, amiket csak valaha írt és rögzített. Ez az anyag ugyanis fényévekre van ettől, és most képzeld magad elé, hogy miközben ezt írom, üvöltve verem a fejem a falba, megtépve egykoron szebb napokat látott Backyard Babies pólómat. Jó, persze, ha azt mondta volna, hogy szépen szóló, több mint ügyesen és ötletesen feljátszott, ám kissé csoffadt és vérszegény háttérzenére kell felkészülni, mindösszesen néhány igazán kiugró momentummal, a kutya sem hallgatja meg a lemezt. Pedig pontosan ez az igazság.
Szóval, Dregennek szólólemeze van, nekem pedig déjà vu-m. Mert cirka három évvel ezelőtt, Nicke Andersson Hellacopters után összegründolt bandája, az Imperial State Electric bemutatkozó lemezénél (amin, minő véletlen, Dregen is játszott) takkra ugyanezt éreztem: egyik legnagyobb kedvencem valami olyasmivel rukkol elő, ami nem csak, hogy nem igazán nekem szól, de még csak nem is túl jó. Ráadásul itt Dregen saccperkábé ugyanazt a '70-es és a '80-as évek glam rockján, Cheap Trickjén és KISS-én alapuló, ellazult és vidámnak tűnő muzsikát nyomja, mint az akár eltitkolt ikertesójának is tekinthető Nicke, aki amúgy a kettes ISE lemezzel, a Pop Warral már sokkal inkább megnyert magának, és aki hamarosan előáll a harmadik anyaggal is. Nicke természetesen ezen a lemezen is játszik, három dalban is, ráadásul nem csak ritmusgitáron, hanem basszusozik és – figyelem-figyelem!!! – dobol is. A nyitó, agresszíven fogós és fogósan agresszív Divisions Of Me-ben, és a záró kettősben, a Refuse / Mojo's Gone dühödt párosában emellett társszerzősködött is. Nem meglepő módon épp ezek a dalok a legenergikusabbak és a legjobban sikerültek.
De Nickén kívül is van még itten rengeteg neves és kevésbé jónevű jóbarát, például a már többször emlegetett Michael Monroe, aki azonban mindössze egy számban, a Flat Tyre On A Muddy Roadban szájharmonikázik (és egy hangot sem énekel!), valamint a mindig körülötte sertepertélő Sami Yaffa, aki több dalban is megjelenik, maradva eredeti hangszerénél, a basszusgitárnál. A legfontosabb közreműködő azonban a náluknál sokkal kevésbé ismert, ám szintén ezeréves cimbora Pär Wiksten, aki két dal kivételével mindben társszerző volt, és kivétel nélkül mindegyikben játszik is, emellett pedig a lemez társproducere Dregen mellett. Az első klipnek választott, számomra már túlzottan is cukormázas Just Like That pedig igazi családi vállalkozás: a háttérvokálokat – többek között – Dregen asszonykája, Pernilla Andersson nyomja, és a dalban felhasználták Dregen újszülött fiacskája, Sixten szívhangjait is. (Ismerős sztori, nemdebár?)
Mivel a többi dal szinte kivétel nélkül ugyanazt a tempót, ritmust és hangulatot variálja, ráadásul rendkívül rövid idő alatt, mindösszesen harmincnégy percben, kiemelni már csak két dalt szeretnék. Az egyik a már említett Flat Tyre On A Muddy Road, ami mind komoly és személyes szövegével, mind Dregen meglepően mélytónusúvá „varázsolt", kesernyés énekhangjával, mind pedig country-blues zenéjével olyan idegenül hat ebben a közegben, mint kórista szűzlány a kuplerájban, ugyanakkor úgy is emelkedik ki közülük, mint Gulliver a törpék közül. A másik pedig a 6:10, ami sajnos a másik véglet, mert hiába szerepel benne két haver is a Danko Jonesból: JC basszuson nyomul és maga Danko vokalizál, ez számomra akkor is a zsákfos kategóriája. Valami furcsán kifacsart, ám rendkívül gyomorforgatóan diszkó/funky témáról beszélünk, amit hívhatnánk érdekesen kísérletezőnek is, de hát miért hazudnánk.
Szóval ez lenne Dregen szólóanyaga, nekem pedig a kritika végére már-már keserű lett a szám íze, de azért ne legyünk igazságtalanok: ez a lemez azért bőven elhallgatható, tipikus háttérzene, ami jobb napjaimon kifejezetten tetszik is. Már persze, ha elvonatkoztatok attól, hogy a címben szereplő faszi mekkora alapműveket tett le korábban az asztalra, és oké-oké, nyilván nem vártam én sem új Total 13-t, sem pedig Supershitty To The Max! / Payin' The Dues kettőst, de hát azt akkor sem értem, hogy a picsába van az, hogy a szintén idei Michael Monroe anyagra, a Horns And Halosra jobb dalokat pakolt fel a svéd energiabomba, mint saját szólólemezére! És ezért haragszom rá igazán.
Hozzászólások