Shock!

Tizenöt év látszólag nem nagy idő, de aki nem élte meg, annak elég nehéz lenne érzékletesen elmagyarázni, milyen állapotok uralkodtak 1998-ban a rockszíntéren. Mindenki tudta, hogy az alternatív érának vége: az undergroundban fullosan beindult a heavy metal revival, és ekkor már azért azt is sejteni lehetett, hogy a következő igazán komoly mainstream őrületet a Korn nyomdokain haladó mélyre hangolt, hip hopos hatásokkal kevert rock/metal vonal jelenti. Az ellenben nem látszott még tisztán, mi minden férhet be ezek mellé vagy közé, így sokan gondoltuk: egy svéd csapat aktuális lemezében minden megvan ahhoz, hogy világméretű lázat robbantson ki. És attól függetlenül, hogy ez végül nem jött össze, a Backyard Babies második albumában rejlő potenciált illetően másfél évtized távlatából sem gondolok mást, mint akkoriban.

A Backyard Babies lényegesen régebbi zenekar, mint azt sokan hiszik. A csapat eredetileg 1987-ben alakult a svédországi Nassjö városkában, Tyrant néven, de ekkor még csak a későbbi négyesfogat három tagja volt jelen Andreas Tyrone „Dregen" Svensson gitáros, Johan Blomqvist gitáros és Peder Carlsson dobos személyében, őket pedig egy Tobias „Tobbe" Fischer nevű énekes/basszer tette teljessé. Mivel a tagok ekkor még mind tizenévesek voltak, persze kérdéses, mennyire tekinthetők érdemlegesnek ezek az évek a sztoriban: a kép mindenesetre akkor lett teljes, amikor 1989-ben Dregen egy régi sulitársa, Nicke Borg énekes/gitáros is csatlakozott hozzájuk, Blomqvist basszusgitárra váltott, székhelyüket pedig Stockholmba helyezték.

Túl gyorsan persze így sem haladtak: pár demó és kisebb hazai turné leesett nekik, de ezen kívül semmi érdemleges nem történt velük – nyilván azért is, mert a zenekar a '90-es évek első felében már mindenféle aktuális mainstream és underground skatulyából kilógott abszolút nem trendi, punkos-glames rockzenéjével. A zenekar tagjai Sex Pistolson, Hanoi Rockson, KISS-en, New York Dollson, The Stooges-on és persze Guns N' Roses-on nevelkedtek, és ezt egy pillanatig sem akarták titkolni, mire azonban kinőtték magukat, már épp berobbant a Nevermind és a grunge, így esélyük sem volt komoly szerződéshez jutni. Első EP-jüket eleve saját maguk jelentették meg Something To Swallow címmel 1991-ben, a Nirvana áttörésével azonban lezárultak a kapuk: a csapat tényező lett a helyi klubvilágban, első komolyabb szerződésükre azonban további éveket kellett várni, és a debütáló Diesel And Power album csak 1994-ben jelenhetett meg.

Az anyag persze stílusában hordozta későbbi sorsát: a harsány, zúzós, zajos rockzenét játszó csapat a grunge-mánia közepette teljességgel eladhatatlannak bizonyult. Nicke Borg: „Nem igazán törődtünk akkoriban azzal, milyen típusú zenét játszunk. Szerintem soha az életben nem elemezgettük, hogy egy adott dal milyen, ha mindannyiunknak tetszett. Így utólag kétségtelen, hogy szembementünk a '90-es évek első felének trendjeivel, és nem is nagyon kedveltük az akkortájt futó zenéket, a Pearl Jamet, az Alice In Chainst... A glamesebb vonalat favorizáltuk, ahhoz tartozónak éreztük magunkat. Ma is büszke vagyok arra a lemezre, mert mindent saját magunk csináltunk rajta, és most is nyugodtan fel lehet tenni, meg lehet hallgatni. Nyilván nem minden idők legjobb albuma, de a mi stílusunkban azért ott volt a spiccen akkoriban, és több embert is hallottam már, amint életük egyik meghatározó lemezeként emlegették." Dregen: „Az emberek szimplán hülyének néztek bennünket, és a sajtó sem foglalkozott velünk, hiszen akkoriban minden a Nirvanával meg a Soundgardennel volt tele, mi meg tökös rock'n'rollt játszottunk, mert azt szerettük. Meghallgattam én a Nirvanát is, zeneileg tetszett is, csak éppen a hozzáállásuk volt borzalmas. A grunge arcokon nem látszott, hogy élveznék, amit csinálnak. De hát akkor meg mi a fasznak kezdtek el zenélni?"

A Diesel And Power egyébként mai füllel is jó lemez, de a maga korában éppúgy nem értette senki, ahogy például a The Wildhearts Earth Vs. The Wildhearts mesterművét sem – az a fajta érettség, kiforrottság ráadásul még hiányzott is az anyagból, ami Gingeréknél már a debütben is megvolt. A zenekar továbbra is sikerrel koncertezett odahaza, de a remélt áttörés elmaradt, és érdekesség, de Svédországban egyébként szintén kilógtak minden éppen futó mozgalomból. Dregen: „Fiatalabb korunkban, stockholmi kölykökként inkább a helyi death metal-színtér bandáival lógtunk, az Entombed-ékkal és a többiekkel, egy csomó olyan zenét hallgattunk, amit ők, és ez a hozzáállásunkon is meglátszott. Nálunk sosem volt akkora hangsúly az image-en, mint mondjuk a Europe-nál, sokkal inkább a zenére koncentráltunk." A szekér azonban olyannyira nem futott, hogy 1995 végén a banda szünetre vonult: Dregen inkább az Entombed dobos Nicke Anderssonnal közösen alapított The Hellacopters projektre koncentrált, és két nagyszerű, arcbamászó és mocskos lemezt is kiadtak. Ezek közül az első, az 1996-os Supershitty To The Max! helyből svéd Grammyt nyert, és óriási sikert aratott odahaza, akárcsak a folytatás, az 1997-es Payin' The Dues.

Miközben sokan azt hitték, a The Hellacopters sikere az utolsó szögeket is beveri a Backyard Babies koporsójába, a miniatűr gitáros inkább kihasználta újonnan szerzett kapcsolatait, és ismét mozgolódni kezdett eredeti csapatával. A Backyard olyannyira beindult 1997 folyamán, hogy Dregen végül vett egy nagy lélegzetet, és egy KISS-szel közös koncertsorozat után, a teljes bizonytalanságba visszalépve otthagyta Anderssont. „Egyszerűen túl nagy zűrzavarral járt egyszerre két zenekarban játszani, a hírnév pedig nem minden", nyilatkozta ekkoriban. „Tudom, hogy egyszer eljön a mi időnk, hiszen a Backyard Babies már 1989 óta itt van. Nagyon szeretem azokat a bandákat, amelyek egy életen keresztül nyomják együtt. Persze ettől még nagyon fognak hiányozni a hellacopterses srácok is." Ilyen háttérrel már a Backyard Babiesben is több fantáziát láttak a kiadók, így a csapat hosszú évek tengődése, vergődése, néhol konkrét éhezése után leszerződhetett az MVG kiadóhoz, lenyomtak egy kisebb amerikai turnét a Social Distortion vendégeként – ez volt az első jelenésük odaát –, majd Tomas Skogsberggel, Svédország első számú death metal producerével stúdióba vonultak, hogy rögzítsék a lemezt, amelyre az utóbbi években született, a korábbiaknál sokkal érettebb dalaik kerültek fel.

A Total 13 voltaképpen semmi újdonságot nem rejtett zeneileg, a Backyard Babies azonban úgy játszotta a laza, csípőből kivakart, ám egyszerre pattanásig feszített, adrenalin- és koffeingazdag punk'n'roll muzsikát, mint akkoriban gyakorlatilag senki más. Sőt, simán ki merem jelenteni, hogy ennél a lemeznél jobb nem igazán létezik ezen a vonalon, legfeljebb vele egyenértékűek (mint például a már említett Earth Vs. The Wildhearts). A csapat hatásai persze kézzelfoghatóak voltak rajta a New York Dollstól kezdve a KISS-en át a Guns N' Rosesig, ám a dalok színvonalát tekintve hatalmasat ugrottak előre a Diesel And Powerhez képest, és már a nyitó Made Me Madman – U.F.O. Romeo kettőssel lereszelik a hallgató arcát: a punkos riffelés, Borg pimasz, egyszerre hányaveti és roppant nagypofájú énekstílusa, Carlsson hatalmas pörgetései ellenállhatatlanok, és helyből megadják az alaphangulatot. A csapat másik arca a személyes kedvenc Highlightsban villan fel, amely inkább a klasszikus rockhimnuszokhoz áll közel kissé füstös hangulatú riffjével, méregerős dallamaival, a Get Dead pedig valahol a két vonal között áll. Akusztikus gitárral is alázengetett, szennyes témákat hoznak benne nem kevés klasszikus '77-es londoni feelinggel és egy olyan szimpla, mégis leírhatatlanul dögös refrénnel, amit többet az életben nem versz ki a fejedből.

Az album hátralévő részében nagyjából a fenti hangulatok váltakoznak: túlsúlyban persze az olyan egyszerre punkos és klasszikusan rock'n'rollos himnuszok vannak, mint a Look At You, az újabb örök favorit Spotlight The Sun, az egyik legfogósabb Ghetto You, a Subculture Hero, a Bombed (Out Of My Mind), a Hey I'm Sorry vagy a záró, óriási Robber Of Life, ezek kalapálását töri meg a zseniálisan eltalált Let's Go To Hell mániákusan pörgő, agresszív, sebességmániás, mégis mézédesen ragadós zúzdája, és a Highlightshoz hasonlóan inkább higgadtan húzós, nagy terű riffekkel operáló 8-Balled. És ha leírva mindez nem is tűnik túl változatosnak, a valóságban éppúgy az, ahogy a maga keretei között mondjuk a Too Fast For Love vagy az Appetite For Destruction sem fullad unalomba: noha a lemez teljesen homogén és egységes, pont úgy variálnak a tempókkal, az ütemekkel, hogy minden dalnak önálló karaktere van. Egyiket sem nevezném überslágernek, a Total 13-nél ütősebb, hitelesebb, valóságosabb rock'n'roll lemez azonban nem igazán létezik, pláne, hogy Skogsberg zseniálisan élő, vibráló hangzást kreált az anyagnak, amely csak még jobban kihangsúlyozza a csapat földközeliségét. Az egyéni teljesítmények pedig elsőre talán nem tűnnek fel, de azok is nagyon a helyükön vannak: a Backyard Babies nem az önálló villogásokról szólt, Carlsson dobolására azonban muszáj odafigyelni, és például Borg előadásmódja is tízpontos.

Maga a csapat úgy jött ki a stúdióból, hogy pontosan tudta: a Total 13 komoly album lett, azzal azonban ők is csak a következő hetekben-hónapokban szembesültek, hogy a rockmédia is egyetért velük: a lemez olyan kritikákat kapott a sajtóban, mint hasonló típusú, nyers rock'n'roll lemez már nagyon régóta nem, több helyen egyenesen a '90-es évek Appetite For Destructionjeként fogadták. Mindez persze nem volt meglepő: a Backyard Babies 1998-ban épp olyan csodabogárnak tűnt, mint négy évvel korábban, de a seattle-i ihletésű, depresszív klímával szemben kétségtelenül jobban passzoltak az évtized végének légkörébe, amikor a mainstream vonalon a nu metal mozgalomnak és a Marilyn Mansonnak, az undergroundban pedig a tradicionális heavy metal revivaljának köszönhetően újabb generációk fedezték fel maguknak a súlyos gitárzenéket. Dregen: „Óriási érzés tíz évvel a megalakulásunk után friss szenzációnak lenni. Csak tudnám, hol voltak ezek a seggnyalók pár évvel ezelőtt, amikor épphogy éhen nem haltunk... Négy-öt éve mindenki kiröhögött minket, hogy mit akarunk ezzel a glam dologgal, most meg ugyanezek az arcok állítják, hogy mi vagyunk a földkerekség legjobb bandája. Akkor is szartunk a fejükre, és most is szarunk. Persze tudjuk, hogy jók vagyunk, de mindig is tudtuk, csak meg kellett győznünk erről a világot is. Minden tíz évben jön egy újabb hullám: 1977-ben ott volt a Sex Pistols, 1987-ben a Guns N' Roses, most pedig itt vagyunk mi, a 2000-es év glambandája. Nem mi találtuk fel a műfajt, de jelenleg senki sem játssza nálunk hitelesebben."

A Backyard Babies a megjelenés után intenzív turnézásba fogott otthon és Nyugat-Európában, és a hazai falak például nagyon gyorsan leomlottak körülöttük: Svédországban egyből hatalmasat robbant a lemez, és a legnépszerűbb hazai rockelőadók közé lökte őket. A világ többi része szintén felkapta a fejét az anyagra, de az emberek inkább még csak figyelgették a csapatot: a Total 13 elég jó eredményeket hozott Nyugat-Európa országaiban, illetve Japánban, de nem forgatta ki a világot a sarkaiból, mint azt sokan várták volna tőle. Ebben szerintem elsősorban az játszott szerepet, hogy a lemez egységesen volt erős, és nem lehetett róla kiemelni csak egyetlen témát, amely innentől fogva védjegyként rátapad a bandára, és mindenki arról azonosítja be őket. Vagyis a Backyard Babies adós maradt a saját Ace Of Spades-ével vagy Paradise Cityjével, ami nem könnyítette meg az eladhatóságukat, az Egyesült Államokban pedig egyenesen lehetetlenné tette azt. A kiadó így aztán inkább nem is akarta finanszírozni, hogy igazán megpróbálják megdolgozni a tengerentúli területeket. Dregen: „Amerikában sokkal inkább az üzletről szól ez az egész, mint a világ többi részén. Európában simán be tud futni egy jó csapat, ha keményen dolgozik a lemezein és sokat koncertezik, még akkor is, ha kis kiadónál van. Nem hinném, hogy az Egyesült Államokban ma mindez működne. Odaát masszív kiadói háttértámogatás és rengeteg pénz nélkül egyszerűen képtelenség ismertté válni, be kell nyomni valami nótát a rádiókhoz, meg kell venni a műsoridőt, ilyenek... Másként gondolkodnak az emberek, másként gondolkodnak a kiadók. Tényleg alapvetően különbözik a többi piactól."

A zenekar kivételes képességeinek kiszagolásához persze továbbra sem kellettek extra képességek, így 2000-ben a BMG-hez igazolhattak, és – ismét világmegváltó reményekkel – már itt jött ki a következő album. A 2001-es Making Enemies Is Goodot a banda utólag úgy emlegeti, mint a saját Def Leppard lemezüket: egyrészt monstre időn át, horribilis összegekért készült, másrészt mindent ezerszer átírtak és újravettek rajta. Az elődjénél polírozottabb, barátságosabb lemez ettől még persze jól sikerült, de továbbra sem tudta őket belökni a szélesebb köztudatba, mert azt a bizonyos mindent vivő slágert ide sem írták meg. A tábor azonban lassan, de biztosan szélesedett tovább, és nem volt ez másképp a következő három album esetében sem. Utóbbiak közül szerintem pont a legutolsó, a 2008-as Backyard Babies sikerült a legjobban, talán ezzel kerültek a legközelebb a Total 13 hangulatához és erejéhez, ám a turnék végeztével a tagok úgy érezték, kicsit túlhajtották magukat, így a banda most már évek óta inaktív. A négyesből leginkább természetesen a hiperaktív Dregenről lehet hallani, aki idén egyrészt nagy ikonjával, Michael Monroe-val készített el egy marha jó albumot Horns And Halos címmel, másfelől egy jóval lájtosabb megközelítésű szólólemezzel is jelentkezett.

Egyelőre nem tudni, mi lesz a zenekar sorsa, én mindenesetre nagyon remélem, hogy hamarosan ismét összejönnek, és csinálnak valamit közösen. Azt persze nem gondolom, hogy a Total 13 bármilyen szempontból is megismételhető lenne, de aligha próbálkoznának ilyennel, hiszen ők is tudják: az album kiemelt fontossággal bír a hangos-lármás rockvonalon. Nicke: „A Total 13 minden szempontból óriási ugrást jelentett a Diesel And Powerhez képest. Amikor készült, már Stockholmban nyomultunk, más körökben mozogtunk, más életet éltünk, mint azelőtt, és ez nagyon hallatszik a dalokon. Gyerünk, vedeljünk, igyunk, dugjunk, nyomjunk be minden drogot, amit csak meg tudunk szerezni... Ez a hozzáállás baromira ott van a Total 13 nótáiban. Mi négyen az egész világ ellen, basszátok meg magatokat mindannyian, valami ilyesmi volt a mottónk akkoriban. Soha az életben nem tudnánk újraírni a Total 13-t, az a lemez csak akkor és ott születhetett meg. És hogy őszinte legyek, néha elgondolkodom azon, egyáltalán hogyan is voltunk képesek elkészíteni... Abszolút nem gondolkodtunk ugyanis. Amit ott hallasz, az kizárólag a golyóinkból és a szívünkből jött. Boldog voltam, hogy lemezszerződéshez jutottunk, turnézhattunk, és persze attól is belelkesedtünk, hogy a rocksajtó imádta a lemezt. Ott voltunk a lapokban, és ha az éjszakai helyeken felismertek minket, ingyen kaptuk a piát. Egészen sokáig nem tekintettem úgy a Total 13-re, hogy valami nagyon különleges lemez lenne, egyszerűen csak egy volt számomra a Backyard Babies albumok közül. Aztán elkezdtek rengeteget cikkezni meg beszélni róla, és be kellett látnom, hogy egy csomó embernek sokkal többet jelent ennél. Szóval ma már tisztában vagyok azzal, hogy úgynevezett klasszikussá érett."

Méghozzá kihagyhatatlan klasszikussá, amely egyformán jól működik, ha dühös, ha szomorú, ha vidám vagy – egyszerűen minden ott figyel benne, amiért csak szeretni lehet a rockzenét.