Shock!

Meggyőződésem, hogy az emberek (de hogy ne legyek ennyire távolságtartó, inkább úgy mondom: mi) ugyan imádnak arról beszélni, hogy menyire jó dolog az, ha valaki/valami abszolút beskatulyázhatatlan és öntörvényű, azonban ha egy tényleg besorolhatatlan dologgal találják magukat szemben, összezavarodnak és beijednek. A brit The Wildhearts pályája tán a legjobb bizonyíték ezen teóriámra – bárminemű kötöttségtől és korláttól mentes hozzáállásuk két nagyon fontos következménnyel járt: 1. a '90-es években minimum két örökérvényű rocklemezt adtak a világnak (Earth Vs. The Wildhearts és P.H.U.Q.), 2. soha a büdös életben nem érhették el az őket igazából megillető világsikert.

Már a stílusbeli behatárolás is nehézkes és döcögős: én is csak azért hívom őket punk rock zenekarnak, mert hozzávetőlegesen ez ragadja meg leginkább a lényeget, de a „punk" jelleg esetükben sokkal inkább az önfejű és teljességgel kontrollálhatatlan hozzáállásban, mint a zenében jelentkezik. Hiszen milyen punk lemez már az, ami telis teli van gitárszólókkal és olyan mézédes dallamokkal, amik hallatán Paul McCartney is vidám mosollyal képén injekcióztatná be a botoxot örökifjú arcvonásaiba? Ráadásul a dalok harmada simán az öt perces hossz felett tanyázik, ami a punk kiskáté szerint minimum főbenjáró bűn! És ugyan hová soroljuk az olyan bandát, aki akár egy percen belül képes a tingli-tangli danolászásból szinte thrashes reszelésbe váltani, majd ugyanúgy vissza? Na ugye?!? Idén húszéves az egyik legjobb és legagyasabban megátalkodott rock and roll lemez: az Earth Vs. The Wildhearts.

A '90-es évek közepén egy vidéki kisvárosban élő tinédzser számára (amilyen én is voltam) - amennyiben nem akarta a gatyáját is ráfizetni az aktuális kedvencek még aktuálisabb cuccaira - nem túl sok lehetőség akadt: felkereste a város egyetlen, rockzene terén is képben lévő lemezboltját, és bízott a vakszerencsében. Illetve bízott Tatuban, az elárusító pult mögött elterülő eladóemberben, aki - ha jóban voltál vele – némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe átvette neked az épp akkoriban mind nagyobb teret nyerő formátumról, a CD-ről kazettára a megkívánt cuccokat. Ha igazán haver voltál, vagy valami olyan kívánsággal álltál elő, ami felkeltette Tatu figyelmét is, ingyen is hajlandónak mutatkozott a szerzői és szomszédos jogok megsértésére. Legyen elég annyi, hogy én ingyen szereztem be az Earth Vs. The Wildheartsot.

A lemezt, ami David Walls (barátainak és ellenségeinek csak Ginger) és szinte évente változó felállású, higanymozgású bandájának a nyersessége és gunyorossága ellenére is (illetve dehogy is, pont azért!) legjobb munkáját jelenti, és ami éppen annyira hard rock, mint punk, amelyben a Beatles tagjai felhőtlen hangulatban szívnak el egy jointot a Ramones képregényfiguráival, és amelyben a Queen tagsága a Metallica és a The Clash mellé ül le sörözni. A Wildhearts azonban egész életében vagy a jó, vagy a rossz helyen volt (ez igazából mindegy is), de egészen biztosan a rossz időben – '93-ban, a még végtombolását élő grunge korszakban nem lehetett igazán nagy dolgokat elérni ezzel a jobbára azért bulizásra termett rock and roll muzsikával. Ehhez hozzájöttek még a kiadó bénázásai is – nem véletlenül nevezte őket a Metal Hammer H-s Lénárd Laci „Anglia legféltettebb titkának" – plusz azok az akciók, amiket Gingerék követtek el annak érdekében, hogy a nagyközönség szemében arrogáns, piás/drogos seggfejeknek tűnjenek. Példának legyen elég az az eset, amikor skrupulusok nélkül szétkapták a Kerrang! szerkesztőségének számítógépeit, mivel az egyik újságíró nem éppen a valós tényeket írta le a velük készült interjúban. Vagy amikor Danny McCormack basszer azért nem utazott vissza egy amerikai turnéról a csapattal, mert az útlevelét már korábban eladta, hogy drogot szerezhessen magának. Vagy, hogy a Caffeine Bomb klipjében Ginger képen hányja CJ gitárost, legalábbis az egész pont úgy néz ki. Oké-oké, ezek elég súlyos sztorik, de hát ki mondta, hogy a rock and rollnak jól fésültnek kell lennie, aki nyakkendőt húz az ünneplő inghez? Meg amúgy is, ilyenekből épül a legenda – hát nem igaz?

A korong tizenkét dala (eredetileg tizenegy ugyan, ám a megjelenést követően alig fél évvel később kiadott újrázáson már épp tucatnyi - és hát ez a legismertebb változat, úgyhogy én is erről beszélek) maga a kiszámíthatatlanság és a meglepetés. Mostanság úgy is olyan sokat beszéltünk mi is a progresszivitás mibenlétéről – hát, lehet, hogy shockoló társaim nagy része is bolondnak fog tartani emiatt, de nekem igazából az ilyen dolgok jelentik a progresszív zenét: nyilván nem a szó Pink Floyd-i, pláne nem Dream Theater-i értelmében, hanem az eredeti jelentést figyelembe véve. Amikor régi összetevőkből valami olyan furcsa elegyet kotyvasztasz, ami korábban nem létezett. És nekem ez egy ilyen lemez. A korong elnevezése pedig korántsem véletlen: Ginger már a debütálás idején teljes joggal érezhette úgy, hogy az egész világ összeesküdött ellene (később meg aztán pláne): Quireboys-béli picsán rúgását követően az ex-Mournblade-es Dunken és a Tobruk-os Snake társaságában 1989-ben életre hívott banda az istennek sem akart beindulni: az első lemezig nem kevesebb mint kilenc (!) demót gyártottak le, ebből négyen Sake, míg ötön Dunken énekelt (Ginger ekkoriban kizárólag csak gitározott), és ezek még – a későbbi vélemények szerint - túlzottan erősen is a Guns N' Roses hatását mutatták. A dolgok akkor kezdtek a helyükre kerülni, amikor mind Dunken, mind Snake istenhozzádot intett, Ginger előre jött a mikrofonhoz, és képbe kerültek a vörös ördög fő harcostársai: egyrészt a brit-guyanai származású gitáros, Christopher Paul Persaud-Jagdhar (azaz CJ), másrészt pedig az inkább fazonilag, mint muzikálisan erős, ellenben teljességgel kezelhetetlen, multi-addiktív Danny McCormack basszer. A velük készült Mondo Akimbo A-Go-Go és Don't Be Happy...Just Worry EP-k már előre vetítették, mit kell várni a bemutatkozástól. A '92-es év végén Andrew „Stidi" Stidolph dobossal kiegészült formáció végül leszerződött az East Westhez, és megkezdődhettek az első nagylemez munkálatai.

Mekkora zseniális húzás már egy debütáló lemezt olyan számmal nyitni, aminek a címéül a Greetings From Shitsville (kábé Üdvözlet Szarfalváról) címet adod? És amit ráadásul egy olyan riffel indítasz, ami még egy nyolcvanas évekbeli metal banda korongján is elfért volna? Később persze bejön a rock and roller feeling, a refrénben meg azok a tipikusan vadszívű dallamok. Aztán persze a „Shitsville, London" helymeghatározás egyértelművé is teszi, merre is kell keresni ezt a varázslatos helyet. Az első single és klip TV Tan a lemez egyik legdallamosabb tétele, néhol már szinte röhejesen popos megoldásokkal, de a háttérben mindvégig azzal a gunyoros ízzel, ami nélkül egy Ginger lemez egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne. A hat és fél perces Everlone pedig egyik személyes kedvencem, ha egy vadidegennek meg kéne magyaráznom, miért is a Wildhearts a világ egyik legjobb rock and roll bandája, ezzel a dallal kezdeném az ismertetést – itt aztán minden megtalálható: dallamok, energia, súly, a legváratlanabb helyen felbukkanó hangulat- és témaváltások, karcos, ám kellően slágeres énekhang és jó zenészteljesítmény. Különösen a dal lezárását imádom, ahol a másodperc törtrésze alatt képesek átváltani a rohamtempóból egy letisztult témázgatásba, hogy az egészet végül egy kifejezetten fémes döngöléssel és szólóval koronázzák meg.

A Shame On Me egy direktebb, riffelős tétel, persze egy-két laza csavar azért ebben is felbukkan, utána az ötös Caffeine Bomb különlegessége, hogy ezt eredetileg a lemez nem is tartalmazta, csak utólag, az 1994 februári újrakiadásra került rá, és mivel Stidi addigra már nem volt a banda tagja, ezen már Ritch Battersby játékát hallhatjuk (aki szerintem a legtökéletesebb 'hearts dobos volt az igen népes felhozatalból). A Koffeinbombán nincs is mit ragozni: ez a dal aztán tényleg olyan egyértelmű és hatásos, mint egy tökön rúgás, izgága, koffein túladagolásos hadarása és szélvész-reszelése igazi slágerré tette, nem véletlenül került rá az újrakiadásra. Ugyanezt az iskolát képviseli majd a lemez végén a Drinking About Life, csak az még velősebben és rövidebben ragadja majd meg a lényeget.

Ez után következik a korong legjobb része, ami már tényleg akkora slágereket tartalmaz, amit akár a rádiók is folyamatosan játszhattak volna, eltekintve persze igencsak fésületlen szövegüktől és elnevezésüktől. A szerelmi csalódásokról szóló Loveshit orrvérzésig nyomatja az originális rock and rollt, nagyobb energiával, mint egy teljesítményének véghatárán üzemelő atomerőmű, boogie zongorával, háttérénekesekkel, ahogy kell. A The Miles Away Girl aztán újfent igen fémes riffekkel nyit, hogy később egy laza csuklóval elővezetett gitárorgiába torkolljon, egyből rögzülő refrénnel és idegbeteg szólóval. Az őrjöngés tetőfokán aztán varázsütésre egy olyan kis dob-basszus kiállás töri meg a lendületet, ami pedig már zavarba ejtően könnyed: szinte látom Gingert, ahogy zsabós ingben, lila zakóban hajladozik jobbra-balra az elbódító dallamra. És még csak most jön a két abszolút kedvencem!

A megmosolyogtató elnevezésű My Baby Is A Headfuck szinte már mondókaszerűen könnyen megjegyezhető verzével nyit, hogy aztán ez is egy vérbő rock and roll fiesztává váljon, zongorával-szaxofonnal, a koncerteken minden bizonnyal mindenki imádta! Akárcsak a Wildhearts legeslegnagyobb himnuszát, a Suckerpunchot, ami túlzás nélkül maga a tökéletes punk and roll dal. Dinamikája a szart is kihajtja belőled, hogy aztán a mosholós rész közepénél pillanatnyi pihenőt engedélyezzenek az agresszívan ragadós dallamos refrénnel - de csak azért, hogy a zárásban visszatérő szaggatott riffelés még könnyebben intézhessen el, mégpedig mindörökre. Ezután már nem is lehet sok mindent mondani - mind a hülye röhögést követően beérkező, kezdetben kimondottan könnyed, majd a lemez legsúlyosabb döngölését felvonultató News Of The World, mind a már említett punkos Drinking About Life, mind pedig a skandináv típusú rock and roll bandák előképének tekinthető Love U Til I Don't kifejezetten tetszetős ugyan, ám a Suckerpunch elsöprő katarzisát már nem tudja überelni.

A zenéhez hasonlóan igencsak egyedi és figyelemfelkeltő borítóba csomagolt Earth Vs. lemezt követően sokan várták, hogy a Wildhearts lesz a következő nagy dobás (legalább Európában, ha a tengerentúlon nem is), ez azonban csak félig-meddig sikerült nekik. A kedvezőtlen zenei környezet és az elhibázott marketing megoldások mellett oroszlánrészt vállalt ebből a relatív sikertelenségből a főhős Ginger több mint önfejűen makacs természete, amit jól jellemez, hogy a kettes korongot rögtön dupla méretűnek képzelte el, és amikor az EastWest fejesei erre – érthető módon - nem bólintottak rá, mérgében kiadott egy lemezt kizárólag a fan club tagjainak, csupa-csupa új dallal, ráadásul új dobossal, a már említett Battersbyvel a lelécelt Stidi helyén. Mikor a P.H.U.Q. kedvező eladási számait látva az EastWest úgy döntött, hogy minimális változásokkal ki akarja adni a fan clubos lemez is, Fishing For More Luckies címmel, a vörös démon hatalmas balhét csapott, a kiadó egynémely emberét állítólag fel is pofozta. (Később persze csak megjelent az a kiadvány is, ráadásul nem is egy változatban, úgyhogy a Fishing... történetét több mint nehéz pontosan lekövetni).

A debütlemezhez hasonlóan zseniális P.H.U.Q. készítése közben (!) aztán repült a fő fegyvertársnak tekintett CJ is (hogy aztán majd hét évvel később térjen vissza), és ezzel folytatódott az a végeláthatatlan zenész-keringő, ami a Vadszívűeket sajnálatos módon egész pályájuk során elkísérte (érdekesség, hogy egy rövid időre még Devin Townsend is a banda tagja volt). Emellett a srácok néha pihentek is egy kicsit, máskor akár fel is oszlottak: először 1998-ban három évre, majd 2010-ben újabb két évre. A tavalyi visszatérés óta sok érdemlegeset még nem csináltak, mégis, számomra valahogy olybá tűnik, mintha folyamatosan itt lennének a színtéren. Mint ahogy Ginger itt is van: hol szólólemezekkel bombázza meg a piacot, hol dalokat ír másoknak, hol pedig Michael Monroe mellett bukkan fel, hogy néhány hónappal később odébb is álljon. Tök mindegy, mit csinál, forr körülötte a levegő – és nagyon jól is van ez így, mivel enélkül az izgága vörös üstökű bajkeverő nélkül bizony sokkal szegényebb lenne a rockzene.