Matti Fagerholm, azaz Michael Monroe a Hanoi Rocks ex-frontembereként a glam/sleaze vonal egyik legnagyobb kultfigurája, aki persze ezen túlmenően is csinált már sok említésre méltó dolgot, és az utóbbi években különösen jó köröket fut. Előző lemeze, a Sensory Overdrive komoly sikert aratott odahaza, Finnországban, és az énekes azóta még a The Voice helyi kiadásának zsűrijében is helyet kapott, szóval a lehető legszélesebb nyilvánosság is adott a még fényesebb folytatáshoz. Nem is csoda, hogy ez az új anyag már megjelenése hetében aranylemez lett a finneknél...
Miközben a legutóbbi albumot a The Wildhearts lelőhetetlen frontemberével, Gingerrel írta meg az idén már 51 éves énekes, ezúttal az évek óta inaktív Backyard Babies egyik zenei agya, Andreas „Dregen" Svensson szegődött fő társául. Monroe mindig is tudta, kikkel kell zenélni, az utóbbi másfél-két évtized két legnagyobb punk'n'roll dalszerzőjét zsinórban leigazolni azonban még ehhez képest is extraerős húzásnak tűnik, így nem különösebben féltem attól, milyenre sikerül majd a Horns And Halos. Nem is kellett csalódnom: Monroe és Dregen egy mocskosul hiteles és dögös rock'n'roll lemezt szállított le, amelyet bármikor remekül lehet hallgatni. 2013-ban persze semmi olyat nem lehet már mutatni ezen a vonalon, amit eddig ne hallottunk volna, földrengető kinyilatkoztatással ők sem szolgálnak, de az anyag baromi szórakoztató, és egy efféle albumtól én nem is várok többet ennél.
Bele lehetne menni abba részleteiben, miben tér el ez a lemez a Sensory Overdrive-tól, és miben viszi tovább az ott hallottakat, de már csak azért sem látom ennek különösebb értelmét, mert Monroe igazából mindig ugyanazt a zenét játszotta. Lehet, hogy a hangsúlyok itt-ott kicsit másmilyenek, de lényeges eltérés most sem mutatkozik: mélyen a '70-es évek utcaszagú, el- és felszabadult, megkérdőjelezhető erkölcsiségű hangulataiban gyökerező rockzene ez nyegle dallamokkal, csuklóból kivakart gitártémákkal. Dregen stílusa persze mindvégig átüt a dalokon, ez azonban két okból sem jelent változást: egyrészt mert maga a Backyard Babies is rengeteget tanult a Hanoi Rockstól, másrészt mert a miniatűr, hiperaktív gitáros kifejezetten alázatosan játszik Monroe mellett, és nem akarta maga alá gyűrni az egész lemezt. Ettől még persze akad pár dal, amely tokkal-vonóval mehetne a következő Backyard albumra (a tempós TNT Diet nyitás például helyből ilyen), de ez vélhetően senkinek sem lesz ellenére, aki csak valaha is szerette Monroe-t, mivel jó az anyag, van benne erő, húzás és mindenekfelett feeling.
Hitelessége és hangulatossága mellett a Horns And Halos harmadik nagy előnye, hogy elég változatos is. Akad itt tökös, együtténeklős rock'n'roll punkos ízekkel (a már említett TNT Diet mellett ilyen például a Saturday Night Special), belazultan mocskos, fúvósokkal színesített, romlott rock'n'roll (a személyes kedvenc Bird Of Prey vagy a Hands Are Tied), vadabb rock'n'roll (a még egy kis reggae-vel is megfűszerezett címadó vagy a a ház oldalát kirúgó, backyardosan pogós tempókat szintén karibi elemekkel oldó Soul Surrender) és nettó '70-es évek-beli csörgős-tapsolós glam rock'n'roll (Ballad Of The Lower East Side, netán a címében is árulkodó Child Of The Revolution), meg persze kesernyésebb, akusztikusra vett ballada is (Ritual). Utóbbiban – Monroe-ra jellemző módon – nem kevés táncdalos, esztrádos giccsfaktor is rejlik, de simán passzol a lemez egészébe, nincs vele semmi probléma. Michael ma sem a világ legjobb énekese, de stílusa védjegyszerű, én szeretem a hangszínét is, szóval teljesen ideális ehhez a muzsikához. All Night With The Lights On, Man With No Eyes szintű meganótát nem vélek felfedezni az új eresztésben, de egységesen erős színvonalú a mű.
Ha Monroe nem is szállított le olyan megbabonázóan ütős, tízpontos lemezt, mint a Not Fakin' It vagy a Steve Stevensszel közösen elkövetett Jerusalem Slim anyag, a Horns And Halos azért még így is simán ott van az idei év leglazább, legbulisabb rockalbumai között. Nálam ugyanúgy garantáltan sokat szól majd, mint elődje.
Hozzászólások