Shock!

Az amerikai Imperial Triumphant baromi beteg alakulat, őrületükben, stílusok kibogozhatatlan kavalkádját rejtő muzsikájukban azonban határozottan van rendszer. A csapatot mostanra megelőzi a hírneve, az underground zuhanyhíradó a következő évek egyik lehetséges favoritjaként emlegeti őket – ha nem is tudom a maga teljességében átfogni ezt az egészet, annyit kétségtelenül el kell ismernem, hogy a zenéjük ebben a formában valóban újszerűen dörren meg, a hatása alól pedig lehetetlen szabadulni.

Csak ezzel a tavaly nyáron kiadott ötödik lemezzel ástam bele magam először a csapat munkásságába, amikor már nagyon jött mindenütt szembe, hogy aki tudni akar valamit a kortárs extrém metálról, annak kötelező megismerkednie a hármasfogattal. Aztán meghallgattam, megdöbbentem, újra és újra előszedtem, majd pihentettem is párszor, hogy vajon miként hat hosszabb távon. Nos, a frissességgel és a mellbevágó jelleggel így sincs gond: most, év elején, a fagyban felmelegítve is ugyanolyan zsibbasztóan merésznek és kategorizálhatatlannak találtam a zenét, mint a nyári kánikulában, amikor először hallgattam. Ezt a fajta eredetiséget pedig egyszerűen muszáj értékelni, még akkor is, ha a Spirit Of Ecstasy nyilvánvalóan túl extrém és elborult ahhoz, hogy a rétegközönség rétegének rétegén túl bárki is befogadja. De tipikusan az efféle zenekarok szoktak hosszabb távon igazi megtermékenyítő erőnek bizonyulni, szóval akármi lehet még ebből a sztoriból, és ezzel most egyáltalán nem túlzok.

Mi is ez az egész? Csak annyi bizonyos, hogy mindenféle címkét, skatulyát élből és hevesen, agresszívan elutasító avantgárd cucc, és ezt most szó szerint vedd, ne csak úgy, amikor valamire rámondjuk, hogy sajátos, és nem szuszakolható be egyetlen fiókba. Az Imperial Triumphanthez képest kábé a metálszíntér versenyzőinek 99 százaléka kommersz, populáris és könnyen értelmezhető... Black metal meg death metal biztosan van bennük, meg dzsessz is, méghozzá bőségesen – legalább ugyanannyi, mint brutális fémzenéből. Egyértelműen ez a három legfőbb pillér, de jelentős hatásnak tekinthető náluk a kortárs komolyzene, a régi filmzene meg a noise rock is – New York-iak, szóval utóbbiban sincs semmi meglepő –, tehát kis túlzással tényleg bármit belehajigálnak az üstbe, hogy aztán valami disszonáns, rogyadozó, szüntelenül változó szörnyszülött kászálódjon ki belőle.

Tipikusan olyan eklektikus, romlott, elvetemült korcs ez, amit kizárólag egy tízmilliós lakosságú metropolisz olvasztótégelye képes a világra elleni. Ez a zene garantáltan nem állhatott volna össze a norvég fjordoknál vagy a louisianai mocsárvidéken, csakis egy soha nem nyugvó, hiperaktív, egyszerre lakályos-otthonos és kegyelmet nem ismerően rideg nagyvárosban. Ebből a szempontból nagyon vibráló és modern, 21. századi történetről beszélünk, ám nem hiányzik belőle valami roppant ősi, zsigeri, nem evilági sem. Hosszabb távon nagyon fárasztó, mert szüntelen agymunkát igényel, ráadásul agyontapos gonosz, sötét, megnyomorított atmoszférájával: még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos pillanatokban, hangulatokban egyenesen elviselhetetlen és teljességgel befogadhatatlan. Aztán mégis azon kapom magam, hogy megint elindítom, mert van valami a rémületes, magmaként fortyogó, fekete, mégis aranylóan csillogó zajmasszában, ami visszacsalogat, vonz és megdelejez.

Ha a fentiek alapján most ostobán nézel, és el sem tudod képzelni, milyen zenét játszik az Imperial Triumphant, ne magadat hibáztasd. Nem fogok tudni ennél érzékletesebben leírni egy bandát, ahol simán megfér egymás mellett a vérszomjas death/black riffelés meg a pokol fenekéről felbugyborékoló bömbölés a dzsesszes basszusfutamokkal, a hol gregoriánszerű, hol gospeles háttérkórusokkal, a '40-es évek amerikai rajzfilmzenéivel, a szintetizátoros effektparkkal meg még ki tudja, mi minden mással, de közben egy percig sem válik nevetségessé, rendszertelenné, értelmetlen hülyeséggé. Éppen ellenkezőleg: hallod, hogy amit hallasz, az fontos, jelentős, oda kell figyelni rá. Pontozni sem fogom az albumot, mert fogalmam sincs, mi lenne indokolt nekik: semmitmondó hetesekkel-nyolcasokkal teljesen abszurd lenne leírni ezt a műsort, mert annál sokkal fajsúlyosabb és minőségibb, az élvezeti értéke viszont hangulatfüggő és erősen véleményes. Lehet rajongani az Imperial Triumphantért, és lehet őket utálni is, mondván, hallgathatatlan és öncélú, amit művelnek, de annyi bizonyos, hogy szó nélkül senki sem fog tudni elmenni mellettük. Mindenképp érdemes belehallgatni, ha van benned némi nyitottság, mert ilyet még tényleg nem nagyon hallottál.