Shock!

Svéd death/thrash, amiből azt, hogy svéd, három másodperc után meg lehet állapítani. Nem elemzem ki, hogy miért, tudjátok ti azt. A csapat amúgy érdekes módon nem túl fiatal, még '94-ben alakultak, három demó után jött ki az első lemezük '98-ban (közben volt némi tagcsere), 2000-ben a második lemez, után drasztikus tagcserék következtek.

Martin, aki addig vokálozott és gitározott, abbahagyta a gitározást és csak az ordításra koncentrált. Robin basszusgitárról szólógitárra váltott, amit jól is tett, mert jobb gitáros lett, mint Martin és Valle (a másik gitáros) együttvéve. A basszusgitárosi posztra Erik Peterson került. No. Még két oldalt megtöltene a zenekar története, inkább csak a fontosabb dolgokra térnék ki. Tehát 2002-ben megjelent a harmadik lemezük, majd egy évvel később egy mcd-t adtak ki, idén pedig a Metal Blade szerződtette őket és itt a negyedik lemez. Huhh.

A harmadik dal pörög épp, elég dinamikus kis zene, a vokalista épp átváltott Halfordos sikolyokba, ami meg is lepett rendesen. Nem kell megijedni, nem ez a jellemző, sőt. De nem rossz azért. A zene bazi energikus, "svédes", dallamos death/thrash, sok tikatikával, ügyes gitárossal (jó váltás volt Robintól tényleg), bár a szólóitól azért nem voltam elájulva, kicsit funkciótlanul összevisszák. A zenekarnév alapján nem számítottam arra, hogy tetszeni fog a lemez (rusnya előítéletek ugye), meg ebből a fajta metalból is van számtalan csapat, de el kell ismerni, az Impiousban van spiritusz. Ha más neveket említenék, akkor a Dew-Scented jutna eszembe, meg mondjuk a The Haunted, bár az Impious nem slayeres, inkább teljes erőből svéd, ami már csak születésük okán is adott.

Laza, zsigeri zenét játszanak, nincs ezzel hiba. Most egy kicsit kitérnék másra, a külsőségekre. A kiadó promo cd-in mindig van néhány zenekarfotó, most sincs ez másképp. Nos, azonnal megtiltanám az ilyesféle zenekaroknak, hogy magukról röhejes fotókat adjanak közre széles körben. Adva van ugye öt marcona svéd, legalábbis marconának szeretnének látszani, ezt a lehetőséget elpuskázzák ott, hogy a csoportképen a vokalista mind a tíz ujjára egy-egy fecskendőt biggyesztettek. Komoly! Ez még semmi. Ugye mellékeltem még külön a tagokról képeket, ahol vélhetően ijesztő arcot igyekeznek vágni. Na most, ez onnantól válik viccessé, mikor az egyik fotón (azt hiszem a dobos), a divatos rasztafrizura alatt egy épphogy a pubertáskorból kilépő kissrác látható (egyébként mintha a kamasz Tom Hanks lenne), talán még szakálla sem nő, az arca szelíd baba, a két karja, mint két pálcika lóg az oldala mellett, mintha vigyázzállásba vágta volna magát egy iskolai ünnepélyen. A lemezes teljesítményével nincs is gond, de ha az ember meglátja így, valahogy nem támad ellenállhatatlan vágya koncertet nézni, mert egész egyszerűen mókás az összhatás. Szóval a derekát letörném annak, aki ilyen masszív zenék mellé kicsit is röhejes fotókat mellékel a tagokról. A vizuális gyönyörről ennyit. Közben szól a cd, majdnem a végénél tartok, nem mondom, hogy nem hallottam itt-ott ismerős témákat, de még mindig ügyesek és nem lankadnak picit sem. Zúznak, mint ultrahang a vesekövet. Sebességmániákusok kiélhetik magukat, nekik való zene.

A záró nótában belassulnak, némi szinti és sampler is befigyel, nem kell rémüldözni, borult és komor a végeredmény, határozottan tetszett ez is, bár a szintihangok nem a legsikerültebbek. Azt is elárulom, hogy bő kilenc (!) perces ez a tétel, ami merész húzás a zenekar részéről, simán elmehettek volna unalmasba (az igaz, hogy a végén pár perc csak levezetés). Előre látom, ahogy a következő lemezen elkezdenek dallamosodni.

Kellemes csalódás volt az Impious zenéje, ha koncerten is tudják hozni ezt az energiát, amit a lemezen, akkor le a kalappal.