Shock!

Annak idején, gimiben, amikor már kóstolgattuk a legdurvább zenéket, egy felsőbb évfolyamos ismerős szállította a skála legvégső végpontján elhelyezkedő cuccokat, szigorúan lengyel kazettákon. Volt ezek között minden a Deicide-tól a Mardukig, és az Incantation akkoriban frissnek számító kettes anyaga, a The Mortal Throne Of Nazarene is bekerült valamelyik kölcsönkapott pakkba, méghozzá viszonylag korán. Így aztán a pennsylvaniai csapat volt az egyik első death metal zenekar, amivel megismerkedtem. Ezt a lemezt a maga idejében a Hammerben eléggé lepontozták, és különösebben engem sem vert le a lábamról. Miközben egy Symbolic azonnali szerelem volt, egy Domination meg mondjuk csak negyedszeri-ötödszöri hallgatásra ütött be szűz füllel, de akkor nagyon, John McEntee-ék inkább „futottak még" kategóriának tűntek.

Azóta persze eltelt csaknem három évtized. Az Incantation számos felállásváltozás után immáron a tizenkettedik nagylemezénél jár, és én is lényegesen jobban képben vagyok a stílust illetően, mint 14 évesen, szóval pontosan tudom: ez a „futottak még" kategória is roppant hálás tud lenni. Az ennyire régóta kitartó bandák csakis megsüvegelést érdemelnek, és ugyan az Unholy Deification felvezető promószövegeiben maga McEntee is elismeri: kicsit talán behatárolt világban mozognak, ez 2023-ban aligha zavar bárkit is. Az Incantation sosem tartozott a death metal felsőházába, de mindig megbízhatóan hozták a maguk szintjét, ráadásul a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy nincs felismerhető hangzásuk. Ez a jellegzetesen nyomasztó, sötét, nyirkos-nyálkás, a kalapáló őrléseket doomos, beteg borulatokkal mixelő stílus pedig tagadhatatlanul működik ma is.

Bár mint említettem, nagyon rég képben vagyok a zenekart illetően, és tisztelem az elhivatottságukat, komplettista sosem voltam. Meg szoktam hallgatni az aktuális lemezeiket, de függőséget egyik sem okozott, így aztán egy rajongó talán árnyalná a mostani benyomásaimat is – én azonban határozottan úgy hallom, hogy az Unholy Deification egy minden hangjában tipikus Incantation-anyag. Sűrű, agresszív, jellegzetesen nyomasztó, sötét, nyirkos-nyálkás, a kalapáló őrléseket doomos, beteg borulatokkal mixelő death metalt kapunk tehát ismét, az igazi elhajlás minden vágya és igénye nélkül. De ismétlem, nincs ezzel a világon semmi gond, ahogy mondjuk az AC/DC-t AC/DC-nek, az Overkillt Overkillnek, a Cannibal Corpse-ot Cannibal Corpse-nak szeretjük, úgy az Incantationtől sem vár senki nagy vívmányokat, csupán hamisítatlan Incantation-lemezeket. Ezt pedig most is megkapjuk.

A cucc tehát abszolút megbízható durvulat, a maga valójában kissé talán archaikus, de ez a zenei világ abszolút időtálló (talán nevetségesen hangzik, de tény: a bevezetőben említett időszakban rengetegen még ezt is kétségbe vonták ám...), szóval ha nincs más vágyad, csak egy kíméletlen death metal album, egynek simán jó választás. Csupán azért nem vagyok lelkesebb, mert az én ízlésemnek tíz dalban és 41 percben sok és főleg nem elég változatos ez az egész műsor, ahhoz meg azért sosem írt elég markáns dalokat – ha úgy tetszik, death metal slágereket – ez a banda, hogy végig ébren tudják tartani a figyelmet. Tulajdonképpen csak két tételt érzek karakteresebbnek, az egységes kriptaszagú gyilkolásból kiemelkedőnek, ezek ráadásul az anyag legvégén szerepelnek: a teátrális szövegmondós részekkel, melodikusabb szólódíszítésekkel operáló Exile (Defy The False) II-t és a lidérces-disszonáns Circle (Eye Of Ascension) VII-t. A maradék kissé egybefolyik, de igazából ez sem újdonság náluk.

Nem a világ legizgalmasabb lemeze tehát az Unholy Deification, de azért tagadhatatlanul van hangulata.