No lám, két év elteltével újra összehozott a sors azzal a zenekarral, amellyel minden elkezdődött. Na jó, ez így eléggé hatásvadász kijelentés, pusztán annyiról van szó, hogy az akkori JFAC debütalbummal publikáltam először a Shock! berkeiben, és ha emlékezetem nem csal, ez az eufórikus hangulat, ami az alapvető kritikusi attitűdöt rózsaszín felhőbe borította, egy pozitív kicsengésű kritikát eredményezett.
Mai szemmel nézve a Genesis-t talán már nem értékelném olyan lelkesen, de azért debütalbumnak semmiképp se katasztrófa. Idén pedig az arizonai srácok elérkezettnek látták az időt második teljes lemezük megjelentetéséhez, amellyel új rajongókat nem sűrűn fognak szerezni, akik viszont eddig is velük tartottak, most se fogják őket cserbenhagyni.
Zeneileg tehát nincsenek formabontó változások, ez itt kérem szépen még mindig ugyanaz a jól bejáratott, de persze zenészi tehetséget is igénylő deathcore, egyre erősödő klasszikus death metal éllel. S hogy ez az él miben ütközik ki? Először is itt van Jonny Davy, aki igyekszik egyre ritkábban használni magasabb fekvésű rikácsolásait, még több hangsúlyt fektetve a mélyekre. Aztán a tempóváltások is természetesebbekké váltak, nincs akkora kapkodás, mint legutóbb, s még a gitártémák is a hagyományosabb iskolát követik, vagyis kevés dallam, sok nyersesség. Ez utóbbi akár a gitárosi poszton bekövetkezett tagcsere hozománya is lehet, nem tudom, mindenesetre a Ravi Bhadriraju helyére beugró ex-Despised Iconos Al Glassman is tudja, mitől döglik a deathcore-bögöly, s bár a hangzás ezúttal tisztább lett, mégis közelebb áll a mai death metal dolgokhoz.
Dalokat nem igen emelnék ki, nem lenne sok értelme, mivel sajnos a szerzemények még mindig nem elég érdekesek ahhoz, hogy a lemezen teljes hosszában fenntartsák az érdeklődést. Dicsérendő viszont a kísérlet a deathcore skatulyájának elhagyására, remélhetőleg következő alkalommal már egy sokkal színesebb és ötletesebb albumról írhatok majd.
