Hosszan lehetne arról beszélgetni, manapság miért nehéz rátalálni olyan csapatokra, amelyek képesek lennének felkavarni az állóvizet – de legalábbis a saját kis megszokott világunkba úgy csapódnak bele, amire nem vagyunk felkészülve. Ezek a váratlan dolgok a legszebbek, és ugyan sokszor elmondtam már, hogy semmi sem tud meglepni, mégis évről-évre sikerül rábukkannom egy-egy olyan totálisan ismeretlen zenekarra, amelyre az első örömteli rácsodálkozás után hihetetlenül rá tudok kattanni.
Az is igaz, hogy egy ideje az egyre kiszámíthatóbb (új) metal formációk képtelenek ennyire felvillanyozni, sokkal inkább az alternatív rock (és most ne az itthoni, zeneileg érdektelen bandákra gondoljunk), és a nu prog (vagy ahogy én hívom, art progrock) muzsikák iránt érdeklődöm jobban.
Néhány hete még azt sem tudtam, hogy a Jolly létezik, mostanában pedig hetente többször meghallgatom, és nem kimondottan azért, mert valami fura elméletet gyártottak arról, hogy ez nem csupán zene, de olyan frekvenciákat alkalmaznak trükkösen a dalokban, amelyektől ellazulunk, sőt konkrétan boldogságra serkentenek. Valamivel csak fel kell hívni a figyelmet, manapság, ha csak „jó" egy zene, az már ritkán elég a sikerhez. Egyébként ez a módszer nem újdonság, ezt alkalmazza pl. az I-Doser nevű virtuális és legális drogprogram (mindkét fülben más frekvencián szól egy adott hang, amit az agyunk „áthangol" és megváltozik az agyhullám, ezt hívjuk binaurális ütemnek, meditációnál is szokták használni), bár legalább a Jolly dalok formájában babrálja az agyunkat, nem sistergéssel és fülfájdítóan sípoló hangokkal. Persze ahhoz, hogy teljes legyen a függés, és örömmámorban úszva érjen véget ez a negyvenöt perc, az szükséges, hogy kellően ellazulva, fülessel hallgassuk végig a Boldogsághoz vezető audio kalauzt első részét.
New York különleges olvasztótégely, ami nemcsak arra igaz, hogy ott aztán az összes létező embertípust megtalálhatsz, hanem a sokszínűség minden ottani művészet ágra ráhúzható - így természetesen a rockzenére is. Két egyforma hangzású domináns zenekart nehezen lehet arrafelé találni. A Jolly is különleges a maga nemében, noha hatásokat nyilvánvalóan lehet emlegetni. Az énektémák miatt elsőként a Faith No More, illetve Mike Patton jutott eszembe Anadale hangjáról, de emlegethetném a Porcupine Tree-t és a Toolt, vagy ha mai zenekarok között keresgélnék, egyértelműen a Pure Reason Revolutiont mondanám, noha a Jolly egyelőre még jóval rockosabb, viszont a populáris világ ugyanúgy megvan mindkét formációnál – a Tears For Fears világát lehet kitapintani helyenként. Egyébként, ha hasonlítgatni szeretnék, annyira messzire sem kell menni, az egykori Haelo ebbe az irányba tapogatózott, és amikor először hallgattam végig a lemezt, rögtön Oláh Szabi ugrott be Anadale énektémáiról, valahogy hasonlóan érzik a zenét maguk körül. Talán a Haelo ma itt tarthatna, ha nem álltak volna földbe.
A lemezen nincs üresjárat, nincs töltelék, és ugyan attól még messze van, hogy akár az évtized vagy az év legjobb lemeze legyen, de tartalmas és értékes zenét rejt a cd. A dalok közül természetesen megvannak a kedvenceim, melyeket jólesik néha „csak úgy", külön meghallgatni (Ends Where It Starts, Still A Dream, és a borzongatóan gyönyörű Radiae), de egyáltalán nem esik nehezemre egymás után végigpörgetni az albumot akármennyiszer. Egyébként nemcsak az esetleges ellazulás miatt érdemes fülhallgatóval hallgatni a lemezt, hanem mert rendkívül rafináltan (vagy mondhatjuk úgy is: hatásvadász módon) alkalmaztak effekteket, vagy akár a hangszereket. Manapság ritka, ha valamit ennyire az audio élményre hegyeznek ki, és nem kizárólag arról szól a stúdiózás, hogy szóljon minden jó hangosan.
Mindamellett meggyőződésem, hogy ezzel a zenével egyáltalán nem a metal réteget kellene meggyőzniük, ott egy lelkes, de igen szűk tábort fognak csak megtalálni. Sokkal mainstreamebb világot és sajtót kellene megcélozniuk, noha ezt a zenét egy kisebb, intimebb hangulatú helyen ugyanúgy el tudom képzelni, mint egy nagyobb arénában, mindenhol indokolt lenne a szereplésük.
Az, hogy most, a kritika írása közben már harmadszor pörög a lemez nonstop, és talán boldog még nem lettem tőle, de abban egészen biztos vagyok, hogy tartós addikció már kialakult nálam. Kíváncsian várom a második részt, és hátha egyszer eljutnak Európába egy turné erejéig.
Hozzászólások