Shock!

Ma már nem számít kifejezetten rendhagyónak, ha külföldi kiadóhoz szerződik egy magyar előadó, de abban azért egyetérthetünk: külföldi kiadó és külfödi kiadó között is van különbség. Nem véletlen, hogy a hazai szakma és a közönség tavaly egyaránt rekordgyorsasággal ismerkedett meg Jónás Tamás nevével, hiszen soha korábban nem volt példa arra, hogy a Steve Vai-féle Favored Nations egyik labelje karolt volna fel egy magyar gitárost. És mivel Vai és emberei már csak a mester neve miatt is igen kényesek a minőségre, már ebből a tényből is sejthető, hogy a Timeless Hour nem valami kontármunka...

Nem vagyok gitáros, így mindig is válogatósan álltam az instru gitárzenékhez: eleve nem hallgatok nap mint nap ilyesmit, és ha igen, akkor sem hat meg a technikai arzenál öncélú bemutatása, villogtatása, az meg utoljára körülbelül tizennégy évesen tudott lenyűgözni, ki milyen gyorsan penget. Magyarán szólva alapvetően egy efféle albumtól is azt szoktam elvárni, amit egy akármilyen más stílusú rock/metal lemeztől: jó dalokat, olyan dallamokat, amiket magammal cipelhetek egész nap. Nos, a Timeless Hour ebből a szempontból kétségtelenül sokat ad, Jónás Tamás ugyanis nemcsak technikai szempontból tanulta meg a lényeges trükköket a nagyoktól, hanem dalszerzés tekintetében is. Gyakorlatilag mind a tíz nótának teljesen világos, követhető és letisztult koncepciója van sok-sok megjegyezhető, fülbe ülő motívummal, gitárfutammal, így a lemez még akkor is simán hallgattatja magát, ha egyébként soha az életben nem volt a kezedben hangszer. Azt meg még laikus füllel is bárki egyből levághatja, hogy az albumot megíró és a vendégeket leszámítva gyakorlatilag egy személyben feljátszó zenész mindent tud a gitárról.

A jó dalokon túl egy gitáros esetében legalább ennyire fontos, rendelkezik-e felismerhető stílussal. Nos, ami Tamást illeti, elég egyértelmű, hogy kiken nevelkedett, és ez a zene stílusára is rányomta a bélyegét: én leginkább Joe Satrianit és egyik legjelesebb követőjét, John Petruccit hallom ki a dalokból (utóbbi jelenléte egyébként nemcsak a szólókban, hanem a ritmustémákban is kézzelfogható), de itt-ott David Gilmourra, illetve Gary Moore-ra emlékeztető libabőrös nyújtások, kristálytiszta szépségű betétek is visszaköszönnek. Ahhoz, hogy valakiről ilyen nagyságok egyáltalán beugorjanak, eleve szükséges egy szint, ám a jó hír az, hogy Tamásnak – a nyilvánvaló gyökerek mellett – emellett saját stílusa is van. Ha valaki akár csak háromszor-négyszer alaposan meghallgatja a lemezt, egyből tudni fogja, miről beszélek, és ez bizony nem kis fegyvertény a mai mezőnyben (hogy mindjárt a legnyilvánvalóbbat mondjam, játéka például egyből simán megkülönböztethető a dalokban szép számmal felvonuló vendégekétől). Amint azonban azt fentebb is írtam, a Timeless Hour elsődleges előnye a megfellebbezhetetlen technikai felkészültség mellett mégis az, hogy DALOKAT rejt. Sok gitáralbum baromira összefolyik, az emberben a végén csak annyi marad meg, hogy szólt valami, ahol valaki végig nagyokat tekert különböző alapokra, itt azonban nem ez a helyzet, minden nótának önálló arca van. Nálam pillanatnyilag az All Night Pass és a címéhez méltóan szomorú, törékeny szépségű Farewell a favoritok, de ez hosszabb távon akár még változhat is.

A lemez sajnos nem szól úgy, mint egy Satriani vagy Vai album, de ennek nyilvánvalóan anyagi oka van. A helyzet ugyanakkor messze nem vészes, Tamás játéka pedig annyira hatásos és ízléses, hogy az ember egy idő után még a programozott dobokkal is kibékül (bár azt azért remélem, hogy legközelebb már hús-vér muzsikus szolgáltatja majd a ritmusokat a kiváló dalok alá). Az album azonban egyedül ezen a téren lehetne jobb, a rajta hallható zenét tekintve aligha. Őszintén remélem, hogy a Digital Nations és a Jam Track Central biztosította lehetőségek révén Tamásnak sikerül megvetnie a lábát a nemzetközi színtéren, mert nagyon megérdemelné. Kiváló lemez, tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek.