Két komoly – egy örömteli és egy szomorú - apropója is van ennek a kissé megkésve született írásnak. Az előbbi ugye a pár nap múlva esedékes budapesti koncert, míg az utóbbi az énekes Roy Khan nemrégiben véglegesen bejelentett kiválása, mellyel egy néhány hónapja zajló huzavona végére került végre pont. Mint az közismert, a Kamelot az aktuális turnét így már a Rhapsody Of Fire hangja, azaz Fabio Lione beugrásával abszolválja, de a végleges megoldás nyilván más ember lesz majd. A zenekar szerencsére eltökélt a folytatást illetően, úgyhogy reméljük, megfelelő arccal és karakterrel tudják pótolni Khant –, ami nem lesz könnyű feladat, az egyszer biztos.
Bár egy énekesváltás mindig kényes kérdés, Khan kiválása azért is különösen rosszkor következett be, mert az új albummal ezúttal egy nagyon erős, markáns produktumot tett le az asztalra a banda. Bár az utóbbi két művet – kétségbevonhatatlanul magas nívójuk ellenére – én a mai napig kissé kiszámíthatónak tartom, azonban a Poetryval a csapat minden korábbi erény megtartása mellett tudott most továbblépni.
Nem lehet nem észrevenni például, hogy a magyar származású billentyűs, Oliver Palotai játékának modernebb, effektekkel és samplerekkel bátrabban kísérletező próbálkozásai mennyire feldobják az összképet, akárcsak Thom Youngblood helyenként súlyosabbra, lehangoltabbra vett riffjei, vagy jó néhány szokatlanabb, meglepőbb ritmusképlet. Kamelot albumokon már hagyománnyá vált illusztris vendégek szerepeltetése: ezúttal – a teljesség igénye nélkül sorolva – Björn Strid (Soilwork), Simone Simons (Epica), Amanda Sommerville, Thomas Rettke (ex-Heavens Gate), Gus G. (Firewind, Ozzy band) és Jon Oliva dobják fel az összképet (a jó Mountain King persze zseniális, mint mindig).
Habár a szimfonikus jellegű muzikális körítés sok csapatnál csúszik át eltúlzott dagályosságba vagy egyenesen giccsbe, a Kamelot lemezeken ez sosem jelentett problémát, mint ahogy most sem. Szépen, ízlésesen épülnek be ezek az elemek a zenébe, mint ahogy a modernebb, sampleres-effektes megoldások jelenléte is teljesen természetesnek hat ebben az amúgy tradicionálisnak mondható zenei közegben. Mindeközben az a sajátos, kissé fülledt, de egyben erőteljesen drámai hangulat is markánsan jelen van, ami miatt igazából sajátos színfoltot jelent a zenekar az egyébként erősen túlzsúfolt jelenkori melodikus-progos metal színtéren. A Kamelot albumait hallgatva, a szövegeket olvasva valahogy mindig olyan, az emberi lélek végletességeit, vagy akár annak határait feszegető irodalmi párhuzamok jutnak eszembe, mint pl. a Faust, Hermann Hessétől a zseniális Demian, illetve A Mester és Margarita. Zenében - legalábbis számomra - a Kamelot ezekre reflektál.
A CD központi darabja maga a címadó Poetry For The Poisoned, amely voltaképpen nem más, mint egy négy részből álló (és négy trackre bontott), nagyjából tízperces mini-eposz. Ebben esszenciális jelleggel benne is van minden, ami miatt szeretni lehet Youngbloodék muzsikáját. Nekem azonban az egyébként végig egyenletes színvonal mellett nem ez a fő kedvencem, hanem inkább borult hangulatú, vonszolósabb Necropolis, a Jon Oliva és Amanda Sommerville vendégszereplésével feldobott gonoszkás The Zodiac, illetve a lendületes, sodró tempójú Once Upon A Time. Az önmagukhoz képest meglehetősen súlyosra sikeredett borítóba csomagolt CD szépen, organikusan szól, és szerencsére ezúttal sikerült elkerülni a Black Halo albumra jellemző mesterkélt, természetellenesnek ható gitárhangzást is. Igazság szerint ez a korong ott van a banda legjobb munkái között – csak remélni tudom, hogy a személyi változások után végül megerősödve, még több lendülettel tudnak továbblépni a srácok.
(Megjegyzendő, hogy a turnéra újból kiadásra került a lemez, az eredeti sztenderd európai verziót megfejelve egy Nick Cave feldolgozással és – külön lemezen – a tavalyi wackenes fellépés felvételével. Szóval a fanoknak érdemes lesz némi plusz pénzmaggal érkezni a koncertre...)
Hozzászólások