Shock!

Mostanában két olyan lemezt hallgatok a leggyakrabban, amelyeken női ének hallható: az egyik az új Nightwish, a másik pedig Karyn Crisis szólóalbuma. Annak ellenére, hogy a napnál is világosabb, melyik az igazán izgalmas, érdekes és előremutató a két anyag közül, az már sokkal kevésbé egyértelmű, hogy melyiket igazán szórakoztató hallgatni. Míg a Nightwish leszállított egy jó dalokat felvonultató, bár kissé kiszámítható, kellemes lemezt (részletesebben lásd a néhány nap múlva érkező kritikát), addig a Salem's Wounds rettentő nehéz hallgatnivaló: egyéni, meghökkentő és szokatlan. Mindezek mellé pedig borult, sötét és borzongató, élvezetéhez pedig kell egyfajta, kissé befordult hangulat. Vagy tudatmódosító – mondanám, ha élnék ilyesmivel.

Persze ha ismered Karyn eredeti csapatát, a négy lemezt megélt Crisist, pontosan tisztában lehetsz vele, hogy szólóban sem várható tőle semmi habkönnyű, netán slágeres, de ha mindehhez hozzávesszük még a lemez születésének történetét is, rögtön egyértelművé válik, miért lett olyan, mintha a Blair Witch Project újraértelmezése volna, épp csak hanganyag formátumban.

A Gospel Of The Witches története még 2009-ben indult, amikor Karyn és az olasz Ephel Duath (ahol később szintén énekelt néhány évig) gitárosa, később pedig Ms. Crisis férje, bizonyos Davide Tiso Toszkanában éltek egy hónapig, egy olajfa-liget közepén található, aprócska, kísértetjárta házban. Itt jelent meg előttük Aradia, egy ősi boszorkány szelleme, aki tanítani kezdte Karynt mágiára, gyógyításra és rég elfeledett spirituális tanokra. Egy hónap elteltével tértek vissza az Államokba, ahol Davide Aradia tanításainak hatására megírta a zenét, Karyn pedig kidolgozta a lemezanyag koncepcióját, a szövegeket és a vizuális körítést. Hogy mindezt elhiszed-e vagy sem, csak rajtad áll, Karyn hivatalos Facebook-oldalán mindenesetre ez a történet olvasható, és az is tény, hogy a méretes rasztákkal felszerelt, aprócska énekesnő civilben ma is spiritisztaként, médiumként tanítja az erre fogékonyakat.

Fentiek tükrében tehát semmi meglepő nincs abban, hogy a Salem's Wounds kapcsán bátran dobálózhatunk olyan jelzőkkel, mint okkult, romantikus vagy épp gonosz. A végeredmény pedig egy helyenként kifejezetten melankolikus, mégis roppant hátborzongató, végtelenül különleges, komor anyag. Az ilyesmit hallgatni pedig minden, csak nem önfeledt szórakozás, ennek ellenére időről időre muszáj feltennem, a lemezanyag pedig szép lassan ugyan, de azért kezdi felfedni titkait. Bár markánsan elkülönülő dalok alkotják, a Salem's Wounds mégis olyan, mintha egyetlen, szerves egészt alkotó dalszörnyeteg lenne. Bár tételei között eléggé eltérő karakterűek is vannak, ezek mégis koherens egységet alkotnak. Ebbe pedig épp úgy beletartoznak az ambientes pillanatok is (Father), mint a brutális vagy épp totál elvont dalok. Közös bennük ugyanis, hogy a vokális megoldások mindegyiket roppant extrémmé teszik, de ha Karyn épp a dallamosabb hangját használja is valamelyikükben, e pillanatok alá is olyan zenét pakolnak, amitől kapásból feláll az ember hátán minden egyes szőrszál (halld Goddess Of Light vagy The Secret). Karyn már a Crisisban is ezerféleképpen hozta magát, itt azonban még az Immolation és a Tombs vokalistái is besegítenek neki, a végeredmény pedig helyenként tényleg egészen brutális. Refrén is csak a dalok némelyikében könnyíti a hallgató dolgát (ilyen a Mother és a Howl At Man is), így a lemezanyag végén már szinte alig kapunk levegőt annak mázsás súlyától.

Nem hétköznapi élmény hallgatni tehát a Salem's Woundsot, de az is igaz, hogy hiába nyomtam végig az elmúlt hetekben vagy tíz-tizenöt alkalommal, még most sem tudom eldönteni, valóban jó-e, vagy szimplán csak extrém, felkavaró és meghökkentő.