2012-ben, majd' nyolc év kihagyás után egy olyan silány és értelmetlen feldolgozáslemezzel állt elő Kee Marcello, a Europe aranykorszakának gitárosa, hogy azt hittem, azon nyomban le is számolok vele, ám a svéd mester megemberelte magát, és azóta már a második nagyon rendben lévő albumot teszi le az asztalra. Ezzel persze idejekorán le is lőttem a poént, nevezetesen azt, hogy a Scaling Up nem hagy túl sok kívánnivalót maga után.
Alapvetően több okból is érdekesnek ígérkezett Marcello idei alkotása: leginkább azért, mert ahogy idejekorán belengették, Kee előszedett párat azon demókból, amelyek eredetileg a Europe Prisoners In Paradise lemezéhez készültek, ám a Sony kiadó nem fogadta el őket. Az igazság pillanata azonban mindig eljön, így a Frontiers kiadó valahogy megszerezte Joey Tempesttől a negyed évszázadra fiókba zárt felvételek jogait. Joey ugye teljesen más vizeken evez a modernkori Europe-pal, és ez magával hozta az intuíciót, miszerint az olaszok nagy valószínűséggel egy teljes albumot rendeltek Marcellótól ebben a stílusban.
Ismerve a nápolyi istálló hozzáállását és gondolkodását, nem lehet csodálkozni, hogy valóban így történt. Az előző Kee-mű, a három évvel ezelőtti Judas Kiss a gitáros karcosabb, sleaze-esebb oldalát mutatta, a Scaling Up viszont egyértelműen abba a letisztult rádiós irányba mutat, ami a '90-es évek elejének Europe-ját jellemezte. Emberünk gyönyörűen hozzácsiszolta a lemezt a kiindulási pontként szolgáló Wild Child és Don't Know How To Love No More dalokhoz, hallhatóan nem esett nehezére mind hangzásban és jellegben, mind minőségben hasonló szinten álló szerzeményeket produkálni. Marcello visszahozta azt a bluesos AOR-érzést, ami annyira áthatotta a huszonöt évvel ezelőtti dallamos rockot, és amitől alaposan meg is csömörlöttünk anno, most viszont újra jól esik ilyesmivel találkozni. Számos dal erről a tőről fakad, ilyen rögtön az elején az On The Radio / Don't Miss You Much / Fix Me hármas, és a többi tétel sem távolodik messzire ettől a formulától. Mindazonáltal a dolog nem megy a változatosság kárára, Marcello öreg profiként nagyon jól tudja, mitől döglik a légy, hogyan kell úgy felépíteni egy teljes lemezanyagot, hogy az koherens legyen de ne homogén. Kiváló a korong dinamikája, amikor kell, rögtön jön egy gyors darab, például a Deep Purple-emlékeket ébresztő Soldier Down, vagy egy olyan téma, mint a verzéiben klasszikus Thin Lizzy-hangulatot sugárzó Scandinavia.
Noha Kee nem a világ legjobb énekese, én mindig komáltam a hangját és a dallamait. Ezen az új anyagon sem vall szégyent ebben a szerepkörben, az énektémák erősek, sajátos arculattal rendelkeznek, nem utolsó sorban pedig kellően fülbemászóak. Persze Marcello mindenek előtt és -felett a gitározása miatt isten. Elég arra gondolnom, ahogy játszik, és máris kiráz a hideg, komolyan. Ez a fickó úgy gitározik, ahogy nagyon kevesen. Nem véletlen, hogy a szakma annyira tiszteli, a kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek. Simán ki merem jelenteni, hogy Malmsteen mellett az utóbbi harminc év legstílusosabb, legműveltebb európai rockgitárosa. Elképesztően markáns és meghatározó dallamvilággal bír, amihez olyan kifinomult technika, tónus és ízlés párosul, ami tényleg csak ennél a korosztálynál lelhető fel. Ráadásul Kee-nek van egy olyan roppant jó tulajdonsága, hogy imád elképesztően hosszú szólókat írni, amiket csodálatra méltó aprólékossággal és precizitással épít fel, szinte hangról hangra. Önálló életet élő zeneművek ezek – aki csak egyszer is hallotta például a Superstitious szólóját (minden idők egyik legbriliánsabb szólója!), jól tudja, miről beszélek. A svéd arc ezúttal is alaposan kitett magáért ezen a téren, elképesztően nagyokat játszik például a Soldier Downban vagy éppen a Good Men Gone Bad nótában, ami amúgy is az egyik favoritom (Yngwie Fire & Ice-korszakát szeretők, figyelem!). Itt egy másik „háromkoronással", a Freak Kitchen agyament gitártudósával, Mattias IA Eklundhdal vív lélegzetelállító párbajt vagy két percen át. A szóló-szekciót sajátos jazzes-fúziós geller teszi totálisan ellenállhatatlanná, és ez a némiképp Allan Holdsworth-ös feeling a lemezt záró Blow By Blow percei alatt is átjön. Fiatal gitáristáknak feltétlen javasolnám az ismerkedést az ilyen lélekkel teli játékmóddal, a manapság menő tizenkilenchúros technokraták ujjai alól ilyesmi ugyanis a legritkább esetben (vagy akkor sem) gördül ki.
Hogy ne csak ömlengjek, akad egy-két (egészen pontosan kettő) kissé sematikus, csulkóból megírt darab a lemezen, szerintem ilyen a szentimentális lírai Finger On The Trigger, illetve a már említett Blow By Blow elkoptatott rocktémája, utóbbit viszont az a zseniális outro-szóló csak hallgattatja, na!
Pro és kontra, a Scaling Up remek anyag, a marcellós Europe híveinek prémium eleség, ennél többet nem is kell mondani. Agilis gitárosok, ha van bennetek kurázsi, és szeretitek a kihívást, akkor hajrá, itt a lehetőség leszedni, amit csak lehet!
Hozzászólások