Shock!

Szimfonikus progresszív metal az USA-ból: hirdeti a matrica a CD tokján. Hohó! - mondtam erre és és érdeklődve kezdtem hallgatni. Jé, egy újabb Malmsteen lemez? - vontam fel szemöldököm a nyitó Future Signs dallamai hallatán. Mert e dal egy az egyben szerepelhetne a mester lemezén is. Én inkább halvány progresszív hatást felmutató neoklasszikus hagyományokat ápoló korongnak tartom a KenZiner bemutatkozását, mert annyira nem progresszív mint azt szeretnék.

Lássuk, hogy kikből is áll a zenekar. A fotón 3 ősborzalom fejjel megáldott fickó mered bőszen a fényképezőgép lencséjébe. Látszik, hogy nem az imidzsre épít a csapat, mert szörnyen szerencsétlenül néznek ki. A zene hallhatóan a Finnországból importált ifjú gitáros titánra épül - a 24 éves Jarno Keskinenre -, aki elektromos és akusztikus gitáron, bőgőn és szintetizátoron játszik a Timescape-en. És persze szerényen ő jegyzi az összes dalt. A srác bevágta a klasszikus gitáriskolát, előre-hátra hibátlanul teker a húrokon, a legklasszikusabb hagyományokat ápoló szóló-hegyeket ereszt el, igazán élvezetes hallgatni. Maguk a nóták kitűnően felépítettek és hangszereltek, nincs is ezzel semmi hiba. A dobos - Dennis Lesh - precízen, ötletesen üti a bőröket, a vokalista Stephen Fredrick pedig szokványos érces hard rock torkával meglepetés nélküli dallamokat énekel.

A hangzás kiváló, erre David T. Chastain neve a garancia. Mindezek ellenére valahogy nem az igazi mégsem a dolog. Sajnos egy nóta sem ragadott meg igazán - persze tetszik ha éppen ezt hallgatom -, csak olyan igazi tartalom, érzés nélküli ügyes és profi MUNKÁNAK tűnik ez a 10 dal. Hiányzik belőle az az éltető erő, ami plö a tavalyi Malmsteen lemezen csak úgy sistereg a nótákból. (A borító meg ordítóan gyerekes és ötlet nélküli tákolmány.)

Ha valakinek égetően szüksége van egy meglepetés nélküli, a fentiekkel jellemzett albumra, akkor be lehet szerezni a KenZinert, de helyette inkább Malmsteent vagy a Symphony X-et illesszetek a gyűjteménybe.