Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt még hatalmas eseménynek számított, ha ismert zenészek erőiket egyesítve összeálltak egy-egy szupergroupban, de manapság már messze nem olyan izgalmas az ilyesmi. Egyrészt jóval gyakoribbak a hasonló vállalkozások, mint régen, a '90-es évek második fele óta jobb-rosszabb projektek egész hadserege zúdult a világra, másfelől az ingerküszöbünk is magasabb lett, hiszen a net révén nap mint nap emészthetetlen mennyiségű új zene jön szembe az emberrel. Vagyis tényleg nagyon egyedinek vagy bivalynak kell lennie egy efféle anyagnak, hogy komoly feltűnést tudjon kelteni.
A Crowbarból, Downból ismert Kirk Windstein és a Hatebreed üvöltőgépe, Jamey Jasta alapította Kingdom Of Sorrow két évvel ezelőtti debütálása a pozitív kivételek közé tartozott: habár az anyazenekarok stílusának összeházasításán kívül semmi egyebet nem csináltak rajta, a lemez hangulata óriásira sikeredett, azóta is sokat hallgatom.
A visszajelzések mindenfelé roppant kedvezőek voltak, így viszonylag gyorsan megérkezett a folytatás a Behind The Blackest Tears képében, ahol Kirk és Jamey a kitaposott úton haladnak tovább. Vagyis a stílus most is ugyanaz a tonnasúlyú, egyszerre agresszív és sötét, komor doom / sludge / hardcore vegyület, mint legutóbb, de azt azért nem mondanám, hogy a két album teljesen egyforma: ezúttal határozottan melodikusabbnak tűnik az összkép. A súlyból persze nem adtak alább, de akkor is több a fogós, a szó hagyományos értelmében véve dallamos rész, mint a bemutatkozó albumon, és ez nem feltétlenül vált az anyag hátrányára. A legjobb példa erre mindjárt a másodikként érkező God's Law In A Devil's Land, a Kingdom Of Sorrow eddigi legslágeresebb, legdirektebb szerzeménye, ahol már a második körben dúdolja az ember a gurgulázó vezérmotívumot, de a Kirk és Jamey által felváltva énekelt sorok is maximális hatást eredményeznek.
Szerencsére nem ez az egyetlen jól sikerült és eltalált szerzemény az albumon. Habár nem adják meg magukat ennyire gyorsan, a nyitó Enlighted To Extinction, a remek középrésszel ellátott Monuments Of Ash, az sludge'n'roll Along The Path To Ruin vagy a szellősebb, groove-osan zsíros The Death We Owe is gyorsan az ember fülébe mászik, nem is beszélve a From Heroes To Dust című komor power-balladáról, amiben Windstein hatalmasat alakít a mikrofonnál. Amúgy is nagyobb szerepet kapott énekileg, mint legutóbb, ahol többnyire inkább Jasta dominált: most nagyjából egyenlő a munkamegosztás, ami azért is üdvös, mert a Crowbar főnök érzelemgazdag, jellegzetesen gurgulázó torka és Jamey bevérzett szemű üvöltözése remekül kiegészíti egymást. Igazságtalanság lenne persze nem megemlíteni, hogy mára Jasta is rengeteget fejlődött. Nemcsak ordításai, de minimáldallamai is ülnek, hatásosak, könnyen megjegyezhetők.
Égbekiáltó hazugság lenne azt állítani, hogy a Behind The Blackest Tears a világ legváltozatosabb muzsikáját rejti, hiszen a főszereplők stílusa hosszú-hosszú évek óta adott, nem tudnak és szerencsére nem is akarnak kibújni a bőrükből. A viszonylag szűk keretek között ugyanakkor okosan egyensúlyoznak, a dalokon belül is gyakoriak a tempóváltások, a késői Crowbarra olyannyira jellemző gitárharmóniák pedig mindig a legmegfelelőbb pillanatban oldják a brutális szigort. Vagyis ez egy megbízható album Kirktől és Jameytől különösebb elhajlások vagy meglepetések nélkül, szinte végig jó dalokkal. Ha nem bírod kivárni a négyes Downt, vagy netán Crowbar elvonási tüneteid vannak – ennyi idő után nem csoda... –, úgyis meghallgatod és szereted majd. Ha szimplán csak egy súlyos, agresszív, de érzelmileg azért korántsem egydimenziós metal album a vágyad, akkor sem tévedhetsz nagyot.
