Shock!

Lee Aaron neve nem feltétlenül cseng ismerősen ma már, pedig a '80-as évek egyik legdögösebb hangú hard rock énekesnőjéről beszélünk. Lee a kezdeti, imázsilag kissé túlfutott szárnypróbálgatások után elengedte a bikinimodelles, majd metálkirálynős külsőségeket, és utcai fazonra váltva túlzás nélkül állati erős albumokat tett le az asztalra. A nevét viselő, '87-es AOR/pop metal mesterművet vagy a '89-es, súlyosabb Bodyrockot simán megírom majd a Klasszikushockba egyszer, mert az éra kiemelkedő darabjai közé tartoznak, telepakolták őket állati izmos dalokkal. Lee hangilag tényleg Ann Wilson legprominensebb udvarhölgyei, vagyis a korszak etalon rockcsajai közé tartozott Sandi Saraya vagy Janet Gardner mellett, és bár a szükséges slágernótái bőven megvoltak hozzá, nagy sztár sajnos sosem lett belőle. De hát tudjuk: a fizikai közelségből fakadó látszat ellenére Kanadából kimondottan nehéz betörni az amerikai piacra, márpedig akkoriban minden ezen állt vagy bukott.

Lee a '90-es évek végétől más vizekre evezett, poposabb, dzsesszesebb kísérletekkel kacérkodott, volt egy bazihosszú, évtizednél hosszabb lemezínsége is, és csak a 2010-es évek közepétől tért vissza a rockzenéhez. Az Elevate már a negyedik albuma ezen a vonalon (volt neki egy karácsonyi is, de az más tészta), és elég korrekten hozza, amit a Fire And Gasoline-en ismét elkezdett. Ahhoz bőven elég is ez az anyag, hogy valamennyire pörögjön a neve, és odahaza elklubozgasson, azt meg nem hinném, hogy 60 évesen sokkal többre vágyna ennél.

Az Elevate ennek megfelelően kissé tét nélküli, nagy vívmányoktól mentes, de kellemesen elhallgatható rocklemez. A hardot végül is odabiggyeszthetjük elé, de én arról önkéntelenül is a Bodyrock grandiózus produkcióval megtámogatott, síró szólófutamokkal és arénarefrénekkel felékszerezett, irgalmatlanul szexi és menő, robbanásveszélyes koktéljára asszociálok, efféle albumok meg ma már nemhogy Lee műhelyében, de máshol sem születnek. Persze megpróbálhatna befurakodni a Frontiers istállójába, hogy aztán Simone Mularoni, Aldo Lonobile, Michael Palace, Magnus Karlsson vagy akár személyesen maga Alessandro Del Vecchio írjon neki kétévente egy wannabe-1989-es fénymásolat-hajmetállemezt, gondolom, a nápolyiak tárt karokkal várnák, de Lee köztudottan nagyon okos csaj, és a jelek szerint nem látja értelmét ilyesminek.

A 43 perces, tízdalos albumon tehát néhol kicsit bluesos, néhol modernebb rádiós ízeket sem nélkülöző dalokat kapunk. Lee szerencsére ma is zseniális énekesnő, és mivel zsigerileg imádom ezt a rekedtes-ráspolyos hangot, szívesen el is hallgatom az olyan témákat, mint a Rock Bottom Revolution, a Trouble Maker, no pláne a hatperces Spitfire Woman, ami egyértelműen az egész eresztés legjobbja, és pontosan a fülemben van, hogy szólt volna a '80-as években. A mai korszellem természetesen mást diktál, de egy kiváló dal minden körülmények között kiváló dal marad, ez pedig minden kétséget kizáróan ebbe a kategóriába tartozik: Lee briliáns dallamot kanyarít a szimplán búgó, de tökéletesen megformált riff tetejébe, nem hagyja vele nyugodni a hallgatót. Még a vonós effektek sem nyírják ki a végeredményt, noha harmincöt évvel ezelőtt ugyanitt bizonyosan valami gitárhős szóló szakította volna szét a membránt. Másik favoritom ugyanakkor érdekes módon a Red Dress nettó poplírája, ami szövegében annyira földközeli, emberi és giccsmentes módon reflektál az egész nosztalgia-témakörre, hogy muszáj fejet hajtani a hallatán Lee fentebb említett intelligenciája és jóízlése előtt.

Ha Lee-t akarom hallgatni, nyilván továbbra is az olyan meganóták jutnak majd eszembe elsőként, mint a Powerline, a Heartbeat Of The World, a Yesterday vagy a Sweet Talk. A hang azonban továbbra is über, gazdája pedig – sokakkal ellentétben – képes méltóságteljesen szembenézni vele, hogy a '80-as éveknek vége, és soha nem is térnek már vissza. Az említett két kedvencet leszámítva nem feltétlenül ragad majd be ez a lemez hosszabb távon a verklibe, de Lee Aaron-rajongói státuszom ettől még a jövőben is csorbítatlan marad.