Shock!

Több százezer évvel ezelőtt egy óvatlan ember feltárt egy tiltott ajtót, és ezzel a világra szabadított egy ősi átkot. A borzalom a tenger mélyén él, az éjjeli dagállyal érkezik, és – amint a tajtékos hullámok elérik a partot – kiégeti az emberek szemét, torkukat összeroppantja. Ilyen és ehhez hasonló rémtörténetekkel szórakoztathatták egymást és ijesztgethették a fehérnépet két kedélyes késelés között a régi idők mocskos dokkjainak tengeri medvéi, most pedig ilyen és ehhez hasonló rémtörténetekkel szórakoztat minket a Legend Of The Seagullmen. Ködből alakot öltő, arcunkat letépő, koponyánkat szétloccsantó, mítikus szörnyetegekről, óceánok mélyén évszázados álmukat alvó, majd felébredvén mindent elpusztító óriásokról, gyilkos orkákról, zokogó delfinekről, elátkozott hajótöröttekről szólnak ezek a mesék, újra és újra megjelenítve a központi hőst, a legendás Sirályisten-királyt és mitikus harcos népét, a Sirályembereket. És hogy mi a fene is ez a fura elnevezésű csoportosulás? Hát nem más, mint Danny Carey (Tool) és Brent Hinds (Mastodon) tengerjáró projektje.

Erre a két névre tényleg illik felkapni a fejet (ráadásul teljes joggal), mégis úgy érzem, hogy ebben a történetben talán mégsem ők a főszereplők, hanem egy Jimmy Hayward nevű, igencsak sokoldalú faszi, aki nemcsak a Pixar egyik vezető animátora, hanem forgatókönyvíró, színész és rendező is (még ha utóbbi minőségében legismertebb alkotása sajnos nem más is, mint a csapnivaló Jonah Hex), emellett pedig hobbiból gitározgat, és itt is éppen így tesz. Márpedig a Legend Of The Seagullmen bemutatkozó lemeze egyszerűen annyira filmzene-szerű, amennyire az film nélkül egyáltalán lehetséges, de ha nagyon akarom, még rádiós hangjátéknak is elmenne. Hogy mást ne mondjak, tengerzúgással, a hajópadló nyikorgásával és vészjósló, távoli harangszóval nyit (We Are The Seagullmen), és egy mélytengeri merülés hangjaival zárul (Ballad Of The Deep Sea Diver) – közben pedig majd minden tételben felbukkan a tovaröppenő sirályok hangja.

Zenei aláfestésként a két húzónév előélete alapján várhatónál jóval kevésbé őrült, ellenben jóval több klasszikus heavy metalos elemet tartalmazó vegyületet kapunk rengeteg gitárral (a Shipswreck kezdőriffje mekkora már!), olykor színező jellegű, máskor azonban a hathúrosok méltó társául szegődő szintikkel és hangsúlyos basszussal (ezt a Zappa Meets Zappa basszera, Peter Griffin szolgáltatja) és egy jobbára a mélyebb tartományokban maradó énekkel – ez utóbbi a The Doctor becenevű David Dreyer torkából tör elő, néhol őserővel, máskor csak szövegmondóként. Hinds ebben a közegben aztán tényleg kedvére szólózhat, a lemez így aztán jó gitárgazdagra is sikeredett, Carey mester meg nem hiába a kedvenc dobosom, ezúttal is ízléses visszafogottsággal, de a legkisebb gond nélkül hoz bármit. Dobjai ráadásul mennydörögnek is, mint az állat, a kedvencem talán az, amit a The Fogger vége felé lenyom, de a szélvészgyors címadóban sem lazsál.

A már-már Primust idéző sztorizgatás közepette persze eléggé odafigyeltek a dalszerzésre is, ahogy például legnagyobb kedvencem, a kábé a Stairway To Heaven vonaláról elstartoló, majd szinte felrobbanó Curse Of The Red Tide építkezik, egészen tanítanivaló, de kilóra megvettek a záró búvárkodásban hallható nagyzenekari megoldásokkal is, mint ahogy a kábé kétszámonként megjelenő, matrózdal-hangulatot fokozó kórusok felbukkanását is rendre díjaztam. Ráadásul a Sirályemberek ismerik a mértékletesség fogalmát is, alig negyven perc alatt már hajóznak is tovább az ismeretlenbe, nyilván ezzel is rákényszerítve arra, hogy újra és újra felkéredzkedjek baljós lélekvesztőjükre.