Shock!

Azám, mit üzen nekünk 2024-ben a Xystonella treforti? Kezdjük az elején, azzal, amit a felvezető sajtóközlemények alapján sejteni véltünk a nyolcas sorszámú Leprous-albumról. Számíthattunk minimum egy ajtó bezárulására, miközben a zenekar tagjai T-1000-es terminátorokként alakot váltanak abban a szobában, ami továbbra is ismerősnek tűnik majd, de a korábbi tájékozódási pontjaidat nem találod. Ne aggódj, Einar Solbergék ezúttal sem vetkőztek ki önmagukból, sugalljon is bárki bármit, bár összességében nem hazudtak, de nem is fejtették ki a teljes igazságot az előzetesekben. A Leprous szakadatlanul fejlődik tovább, ahogy az egy vérbeli progresszív bandától elvárható, még ha közben egyre távolabb is kerülnek attól a doboztól, amit a közönség prog rock/metál feliratú skatulyaként használ. Hogy mást ne mondjak, a Melodies Of Atonement hallgatása közben a csodás minimalizmus gyakrabban jut eszembe, mint bármi más.

Ez is volt a deklarált cél a zenekar számára, amikor ebbe a sessionbe belevágtak, a zene lecsupaszítása, jelentsen ez bármit is az ő esetükben. Megkínálták közben némi reménnyel a The Congregation-éra híveit is, ha már a Malina megjelenése óta folyamatosan hoppon maradni látszottak, és tulajdonképpen nem is kell csalatkozniuk, már ha továbbra is elég erős bennük a kitartás, és eljutnak a lemez közepén elhelyezett súlyosabb megmozdulásokig. Összességében viszont kevés olyan dologra tudnék rámutatni, ami nem következett direktben az Aphelionból, ami pedig ugye szintén a közvetlen elődök továbbgondolása volt. Nehezen tudom elképzelni azt a Leprous-rajongót, aki az utóbbi bő évtized hullámvasútját a kedvenceivel együtt maga mögött tudva hirtelen ne tudna mit kezdeni a Melodies Of Atonementtel, esetleg azon bármi különösképp felzaklatná. Ami persze még véletlenül sem azt jelenti, hogy ne lenne az idei utazás rendkívül izgalmas.

Rendben, ha nem Solbergékkel kelsz és fekszel, talán a szokottnál hosszabb ideig tart majd, amíg teljesen rácsavarodsz a friss szerzeményekre, és pont ezért, meg mert lehetőség adódott rá, ezúttal a natúr zene felől közelítettem. Ha jól tudom, történetük során először kapott hivatalos kiadást egy Leprous-album instrumentális verziója, én pedig ezen annyira felizgattam magam, hogy nem szégyelltem rányomulni a triplalemezes (2 CD + blu-ray kiosztású) artbook változatra. Utóbbi egyébként egy kiállításában valóban képeskönyv formátumot idéző, igazán exkluzív kiadvány, ahol a blu-rayen Dolby Atmos, 5.1 surround és nagy felbontású sztereó hangképben is élvezhetjük a tíz dalt, illetve a normál CD-n Claustrophobic címmel egy bónusz tételt is. Alaposan ki is használtam ezt a különleges nézőpontot, összességében többet járt a lejátszómban az instrumentális anyag, mint az énekkel súlyosbított változat, pedig azon perverzek közé tartozom, akik kifejezetten szívesen hallgatják Einar velőtrázó hangját.

Ebből is adódik, hogy a 2024-es Leproust leginkább egy olykor gitárokat is bevető elektronikus zenei műhelynek látom, amivel szerencsére nekem semmi problémám nincs. Páran ez okból szinte szükségszerűen megteszik, de a popot én azért nem keverném ide, hiszen a norvégok megközelítése zömmel ledobja magáról a popos formulákat. Végső soron az egész besorolósdinak nincs jelentősége, hiszen a zenekar egyik legnagyobb erénye az az elegancia, amivel az egészen túllép, és bámulatosan sokféle irányból érkező zenehallgatók számára képes vonzóvá tenni magát. Azért, ha valaki valóban most szeretne megismerkedni a Leprousszel, a csatába vonuláshoz nem a Melodies Of Atonementet javasolnám, hanem inkább a közvetlen elődeit, ahogy már említettem, részemről egyértelműen most tartott a leghosszabb ideig a ráhangolódás. Óvatosan közelítsenek azok is, akik a nagyzenekari betétekért kedvelték a bandát, ezek ugyanis – további értesítésig – Einar Solberg szólólemezeire költöztek át.

A zenekar pedig egyszerűen betöltötte a teret, amely ezúttal rendelkezésére állt, továbbra is a zene esszenciális mivoltára koncentrálva, az énekest kivéve az egyéni villongásokat is mellőzve. Még Baard Kolstad dobos, a csapat kabalája/második frontembere is szokatlanul visszafogott, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a korábban is remek flow ezúttal extázisig fokozódhasson, ha hagyod magad. Ezt a Leprous-lemezt sem lehet akárhol és akárhogy hallgatni, de ezzel már aztán tényleg aligha mondok újat a rutinosabbaknak. Ennyi meghallgatás után, ha hiányzik valami, az talán csak egy-két olyan „sláger" volna, amit napokig nem tudok a fejemből kiverni, amire volt is már példa a korábbiakban, és amilyeneket most itt nem találok. Komplett zenei élményként viszont a Melodies Of Atonement csont nélkül az év egyik fénypontja. De hogy a Xystonella treforti mit üzen, azt ne tőlem kérdezd.