Shock!

Vért, verítéket és könnyeket emlegetett a progger trónörökös a friss sajtónyilatkozatokban, és a Youtube-ra felkerült stúdiónapló tanúsága szerint jócskán lehetett is részük mindebben. Az újkori csapásirányt már a Coalon is lehetett sejteni, és ebben a tekintetben elment most a falig a norvég kvartett: ha az elődre azt mondtam, hogy műtőasztalon született, akkor a The Congregation csakis lombikban készülhetett. A vegyész személye is ismert, hiszen a látszattal ellentétben a Leprous nem egy zenei műhely, hanem Einar Solberg billentyűs/énekes önálló elképzeléseit tárja elénk a muzsikálásról. Az ő számítógépén született meg teljes egészében ez az anyag, a barázdába préselt végeredmény pedig nem is hagy kétséget az alkotót vezérlő szándékról. Zsigeri örömzenélést itt ne keress, a Gyülekezet helye egy szakadozott hullámokkal telefestett, tágas, fehér szoba.

A sztori úgy komplett, ha beszámolunk azért a tagságban bekövetkezett változásokról: az Ihsahn és Marty Friedman mellett is megfordult, utóbb a norvég Shiningba távozott Tobias Ørnes Andersen helyett Baard Kolstad (Borknagar, God Seed, Abbath) üti már itt a bőröket egy ideje, vagyis sejthető volt, hogy lendületből nem lesz hiány. Azon aligha lepődünk meg, hogy időközben egy újabb bőgőst hagytak a srácok az út szélén, ezen a poszton magas rotációban pörögnek a cserék a Leprousnál. Tor Oddmund Suhrke és Øystein Landsverk kezében változatlanul villoghatnak a nyolchúros Ibanezek, a problémám összességében és mindenekelőtt csak annyi, hogy jó, ha egy fél gitárt felfedezek a dalokban, és még arról sem vagyok meggyőződve, hogy nem a szoftverből csalták elő. Kolstad van annyira fiatal és lelkes, így neki elhiszem, hogy ott volt, és élete eddigi legnagyobb kihívása elé állította ez a stúdiós session, rajta kívül nincs is sok olyan ütős, aki ezzel az embertelen dobkottával ilyen minőségben megbirkózott volna.

Nincs a művi megszólalással amúgy különösebb gondom, ha olyanom van, tökéletesen működőképesek nálam az efféle steril képződmények, ellenben a jó dalokat alapfeltételként kezelem. Utóbbiból viszont a zenekar (?) egyértelműen kifogyott manapság. A Coalon is romlott már a helyzet az elődökhöz képest (a lenyűgöző kreatív potenciállal bíró Tall Poppy Syndrome/Bilateral párosról beszélek), viszont a Congregationön tényleg nagyítóval kell keresni az igazán maradandó témákat. Afféle ellentételezésképpen Solberg (és az énekproducerként a háttérből dirigáló Ihsahn) grandiózus kalandba fogtak a vokál frontján. Einarról ugye tudvalévő, hogy minőségi beugrással segítette ki annak idején a még utoljára koncertezni szándékozó Emperort, a Leprous pedig egyenesen évekig volt Ihsahn támasza a színpadon, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyan kaliberű hangról beszélünk itt, amire ennyire ki lehetne/kellene hegyezni a produkciót.

Természetesen a legvégsőkig kiművelt, kidolgozott a vokál minden dalban, olyan hangszál-gimnasztikai gyakorlatokkal, aminek elsajátítása hosszú évek munkáját dicséri. Azt is erényként értékelem, hogy nem csupán a keményebb műfajokból merít ötletet a frontember: az énekben a Muse és a Radiohead hatása éppúgy eltéveszthetetlen, mint a zenében az újkori Gojiráé. Mégis hiábavalónak érzem az igyekezetet, ha a végre igazán meggyőző ívet bejáró Rewind kivételével semmit sem tudok a bő órányi zenéből felidézni (pedig a The Flood képében még egy Depeche Mode vs. Meshuggah-jellegű dologgal is megpróbálkoznak, ami elvileg nem sülhetne el nálam rosszul). Míg a Coalt legutóbb a pipacsos debütalbumhoz hasonlítottam, a Congregation az én nézőpontomból inkább a Bilateral tüskés megoldásaival rokon, lényegesen mérsékeltebb izgalmi faktorral. Meglehet, Einar Solberg szólólemezeként biztosan más alapállásból közelítenék az anyaghoz, zenekari produkcióként azonban ez nálam nem több az itt megadott pontszámnál.

Tisztában vagyok vele, hogy a Leprous sok embernél nagyon betalál(t) ezzel a pőre megközelítéssel, ami az utóbbi két lemezt jellemzi, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy vagyunk páran, akiknél éppen mostanság kezd a banda kikerülni a fókuszból. A Kis Herceg továbbra is a prog metal trón jövőbeni várományosa, a beiktatási ceremóniát azonban a magam részéről alighanem kihagyom.