Az idei esztendő bizonyos tekintetben a blues-ikonok éve volt. A 80 éves Buddy Guy karrierje egyik legerősebb anyagával rukkolt elő, a 66 éves Billy Gibbons megmutatta, hogyan kell húzósan játszani a salsát, év végére pedig befutott egy másik legendás muzsikus legfrissebb dalcsokra is. Leslie West, a korszakalkotó Mountain alapítója ugyan idén töltötte be a hetvenedik életévét, a Soundcheck mégis olyan életerős, energikus zenét rejt, mintha egy huszonéves, bizonyítani akaró, de ugyanakkor a zenélést totálisan élvező gitáros rittyentette volna össze.
A helyzet az, hogy bluesrockban a nagy öregek még mindig verhetetlenek, és erre az új West-szólóanyagnál keresve se találni jobb példát. A Soundcheck ugyan a nagydarab zenész tizenhatodik szólólemeze, mégis olyan energiával dörren meg, mintha csak a második lenne. Az albumot nyitó Left By The Roadside To Die pontosan olyan, amilyennek a címe alapján elképzelnénk. Szintetizátor-brekegéssel és a sivatagot kettészelő, poros országutat lelki szemeink elé varázsoló slide-gitárral indít a dal, amely roppant húzósságával az olyan remek bandákat juttatta eszembe, mint a Giant vagy a nálunk is már magasztalt Badlands, s mindezt West jellegzetesen ráspolyos hangja teszi teljessé. Igazi utazós muzsika a Give Me One Reason, amely eredetileg egy Tracy Chapman-sláger volt, West azonban jó érzékkel formálta a saját stílusára, megőrizve azért az eredeti borongós hangulatát.
A '80-as évek végének, '90-es évek elejének megalkuvást nem ismerő sleaze bandáit idézi a Here For The Party, ahol West gitárja olyan hangfalszaggató erővel dübörög, hogy simán elhiszem a nyugdíjas korú rockzenészről, hogy mindenáron bulizni akar. A You Are My Sunshine egy újabb feldolgozás, amelynek 1939-es eredetije hivatalosan is az egyik legtöbbször feldolgozott nóta. Lassú, lírai darab ez, hősünket pedig ezúttal Peter Frampton, a Humble Pie gitárosa segítette ki. Az AC/DC előtti főhajtásnak szánta West az Empty Promises/Nothin' Sacred című dalát, amely valóban régikötésű rockhimnusz, az ilyen dalok minden egyszerűségével és bájával.
Instrumentális percek jönnek: az A Stern Warningot West országos cimborájának, a shock dj-ként elhíresült Howard Sternnek írta, s a dal maga is pimasz, pattogós szerzemény. Ismét visszaveszünk a tempóból egy kicsit a People Get Readyre, amely Curtis Mayfield-feldolgozás, és West valami eszméletlen nagyokat szólózik benne. Egy bizonyos Brian May bukkan fel a lemez csúcspontjának is tekinthető Going Downban, amit olyan felszabadultság és jókedv jellemez, hogy az embernek még a legrosszabb napján is képes mosolyt csalni az arcára. Nem ért véget a feldolgozások sora, kapunk még egy korrekt átiratot a mindenki által ismert Stand By Me-ből, ahol Bonnie Bramlett ereszti ki hangját West mellett, majd végül a Beatles Eleanor Rigby című klasszikusát hallgathatjuk meg basszusszólóként, ami tagadhatatlanul érdekes húzás. Valójában akad itt még egy szerzemény, Willie Dixon Spoonfuljának élő felvétele, amelynek érdekessége, hogy a tavaly elhunyt Jack Bruce játéka és hangja is hallható rajta. A gond csak az, hogy a felvétel minősége még a demós szintet sem éri el, ami nagy kár, mert egyébként West bivalyerős verziót kanyarított az eredetiből.
A helyzet az, hogy a Soundchecken nincsenek nagy meglepetések, West rajongói azt kapják, amit várnak, azt viszont a legmagasabb minőségben. Nyilván a gitáros már nem fog előrukkolni egy új Mountainnel, de ez már nem is a dolga. Ő csak egyszerűen élvezi a zenélést és a zenét, amivel csak mi, zenehallgatók járunk jól.
