Több mint negyvenévnyi bluesos lazulás után Billy Gibbons, a ZZ Top méteres szakálláról ismert gitáros-énekese elérkezettnek látta az időt, hogy végre előrukkoljon élete első szólólemezével, amely komoly meglepetéseket tartogat azon elvetemült zizisek számára, akik a mindig laza Gibbonstól szólóban is azt a szőröstökű, önmagát cseppet sem komolyan vevő blues rockot várnák, ami híressé tette a három vén csibészt. Én ugyan kedvelem a ZZ Topot, de mégsem voltam eddig a csapat igazi rajongója, máskülönben biztosan nem lepődtem volna meg a Perfectamundo zenei világán.
Gibbons ugyanis fogta magát, és egyenesen visszakanyarodott ahhoz az időszakhoz, amikor még csupasz képű kamaszként A Latin Zenék Királyaként is emlegetett Tito Puente szárnyai alatt tanulgatta a muzsikálás mikéntjét. Ennek tudatában már nem is annyira döbbenetes, hogy Gibbons első szólóanyaga elsődlegesen kubai latin zenét rejt, ahol természetesen a blues és a rock is képviselteti magát bizonyos mértékben. Persze Gibbons azért rendesen tartja a lépést a korral, így a Perfectamundón nem kevés pop, rap, de még nyomokban némi hiphop is felüti a fejét, szerencsére, ez utóbbi tényleg csak halványan.
Gibbonst e kis zenei kiruccanásán két régi cimborája helyett ötfős legénység segíti ki, akiknek a szakállashoz hasonlóan a vérükben forr az afro-kubai zene. Két billentyűs, két ütős és egy dalszövegíró/rapper alkotja a névben szereplő BFG's-t, az ő latinos ritmusaikra pedig Gibbons hegeszti rá néhol bluesos, leginkább viszont a kubai lokálok szivarfüsttel és izzadó testekkel telt hangulatát. A nyitó Got Love If You Want It helyből egy mocskosul laza, latinos rockdal santanás húzással, amit aztán Gibbons összetéveszthetetlen, bluesosan minimalista gitárjátéka tesz egyedivé. Mindjárt itt az elején felbukkan a vocoder is, amit Billy végig előszeretettel használ, s érezni is, hogy élvezi a dolgot, ám én személy szerint enélkül is el tudnám viselni a lemezt.
A klipes Treat Her Right klasszikus blues-alapra építkező cubano darab, s akinek a lábába akár csak egy csipetnyi boogie is szorult, aligha tudja majd megállni, hogy a dalt hallgatva fel ne pattanjon egy kis csörgésre. Szinte popos felhangokat üt meg a You're What's Happenin', Baby, de a Hammond orgona markáns hangja és Gibbons gitárjának szolid dohogása bizonyos harapóssággal ruházza fel a szerzeményt, amit még a rövid raprészlet se képes elrontani. Azért a hagyományosabb latin zenék kedvelői is könnyedén találnak itt maguknak kedvenceket: a Sal Y Pimiento zongorás, perkás örömzenélése például bármelyik latin témájú diszkóban egy csapásra beindítaná a bulit. Az albumon helyet kapott a Baby Please Don't Go Gibbons-féle átirata is, ami az amúgy agyonnyüstölt nóta egyik legpimaszabb feldolgozása. A lemezt stílusosan egy instrumentális darab zárja Q-Vo címmel, amely már inkább jazz, de még így sem lóg ki a sorból könnyed játékosságával. Az anyag hangzása a rajta keveredő stílusoknak megfelelően kellően szellős, tiszta, bár azért közben elég masszív dohányfüst terjeng az akkordok és hangjegyek hézagai között.
Eklektikussága folytán valószínűleg nem lesz minden ZZ Top-rajongó jóbarátja a Perfectamundo, pedig nagyon is kellemes hallgatnivaló ez, igazi hangulatzene, amely kiváló munka közben, vagy akár egy szombat esti party alapozásaként. Sajnos a lemezzel nem jár üveg rum vagy tequila, pedig nálam akkor egyből klasszikus státuszba szökkenne az album.
