Shock!

Noha örültem, amikor ismét – immáron másodszorra is – újjáalakult a Life Of Agony, annyira azért nem ültem tűkön a visszatérő album miatt. Lehet, hogy most sokan belémvágnák majd a nagykést, de akkor is kimondom: a New York-i zenekar számomra alapvetően mindig is egylemezes csapat volt. És ezt nem úgy értem, hogy a River Runs Red utáni dolgaikat nem bírom, mert de, csak hát az 1993-as debüt olyan szinten magaslik ki a diszkográfiából, hogy kis túlzással minden későbbi megnyilvánulásukat zárójelbe teszi. Az a bizonyos első album mai füllel is annyira tökéletes, hogy nekem így, több mint két évtized távlatából már az Ugly is inkább csak amolyan levezetésnek tűnik utána. Pedig arra is bevésném ám a tízest... Később ehhez képest már tényleg csak a szürkülés jött a Soul Searching Sunnal, és a 2005-ös első visszatérő album, a Broken Valley is inkább csak korrekt volt, mintsem klasszikus értékű kinyilatkoztatás.

Nem lepődtem meg, hogy az A Place Where There's No More Pain zenei irányvonalát és színvonalát tekintve is sokkal inkább utóbbi két albummal állítható párhuzamba, mint az elsővel vagy akár a másodikkal. Viszont lehet, hogy közben megöregedtem, mert azon vettem észre magam: ma már ennek ellenére sem villódzik ott az agyam hátsó fertályában folyamatosan egy vérvörös RIVER felirat, és kifejezetten szívesen pörgetem az új albumot. Pedig az első két-három hallgatásnál csak a vállamat vonogattam, és úgy éreztem, nem igazán tetszik. Aztán úgy negyedjére bekattant a dolog, és helyükre kerültek a részletek. Nincs szó klasszikusról, semmi egetrengetőt nem álmodtak ide a srácok, de a daloknak van eleje, közepe és vége, és ami mindennél fontosabb, lelke is.

Mint említettem, a lemez minden szempontból a késői Life Of Agony-vonalat követi. Vagyis miközben a River Runs Reden a banda kis túlzással még úgy szólt, mintha a Biohazard jammelne együtt a Type O Negative-val meg a '91-es Metallicával, a mostani zenéjük sokkal közelebb áll az Alice In Chains vagy a Stone Temple Pilots világához. Nyilván nem tűnt el belőlük teljesen a hardcore, de direktben inkább csak egyes kiállásoknál, groove-oknál köszönnek vissza a gyökerek. És inkább szövegi tartalmát, hangulatát tekintve súlyos az anyag, nem abban az értelemben, hogy kipasszírozza belőled a szuszt. Mindez persze nem meglepő annak fényében, amin Keith, azaz most már Mina Caputo átment az utóbbi években, és ezen a ponton sietve megnyugtatok mindenkit: sem az énekhang nem változott, sem a kivételes képességek. Vagyis Caputo ma is átlagon felüli adottságokkal rendelkező, rendkívüli kifejezőkészséggel megáldott énekes őstehetség, függetlenül attól, hogy mit visel vagy hogyan nevezi magát. Számomra a kérdés többi része lényegtelen, szóval lapozzunk is (bár annyit még azért hozzáteszek, hogy a közhiedelemmel ellentétben Caputo NEM operáltatta át magát).

Eleinte kicsit összefolyt a lemez, és az irgalmatlanul fogós címadó mellett csak a leglendületesebb World Gone Mad, illetve a vészjóslóan radírozó riffelésre rápasszintott, szellős verzéivel kábító Bag Of Bones tűnt kiemelkedőnek. Abból a szempontból nincs nagy változás, hogy pár hét után is ezek a kedvenceim az anyagról, de szépen feliratkozott melléjük a többi is: az elég keményen a modernkori, már DuVall-féle Chainst idéző kettős nyitás a Meet My Makerrel és a Right This Wronggal, a legdepresszívebb, masszásan sabbathos riffeléssel dolgozó, de egy roppant hangulatos Joey Z.-szólót is rejtő Dead Speak Kindly, netán a húzós-de-elszállósan-megadallamos Walking Catastrophe. Sőt, a Little Spots Of You fájdalmas, zongorás, a Beatles egy nagyon kifacsart, beteg változatát hozó zárása is perfekt a maga módján. Szépen is szól a lemez: nem robbantja szét a membránt, mint annak idején a River Runs Red, de ehhez a zenei világhoz ez a visszafogottabb, folyósabb-áradóbb megszólalás passzol.

Ha két héttel korábban rakom össze ezt a recenziót, lehet, hogy valami olyasmit írok bele: jó ez az album, de nem hiányozna, ha nem lenne. Őszintén szólva örülök, hogy hagytam neki még egy kis időt érni, mert most már úgy érzem, igenis szegényebbek lennénk nélküle, és nem utolsósorban jobban is sikerült, mint a Soul Searching Sun vagy a Broken Valley. Nem tépi ki az ember összetört szívét, hogy aztán lenyomja a torkán, mint annak idején a River Runs Red tette, de a mai Life Of Agonyhez tökéletesen passzol ez a visszafogottabb, éjfekete rock/metal is. Ha mondjuk nem tudod, mivel húzd ki a következő Alice In Chainsig, máris van egy kiváló javaslatom...