Hihetetlenül nehéz a mostanában dúló, leginkább felesleges lemezdömpingben vakon belenyúlni a jóba. A Lonely Robot esetében számomra az ezerpontos borító és zenekarnév segített, meg persze a kiadó neve is garancia volt a jóra, ezért úgy alakult, hogy amint meghallgattam a Please Come Home-ot, azonnal beleszerettem. A Lonely Robot John Mitchell agyszüleménye és szerelemgyereke, és ha a neve nem mondana semmit, az Arena, a Kino, esetleg az It Bites talán igen. Tehát az igényes progresszív zenei háttér máris adott.
A Please Come Home kimondottan történetmesélős, hömpölygős, ám mégis megjegyezhető dalokkal teli album, már az első, instrumentálisként szereplő Airlock című nyitány is fülbemászó, amit már második hallgatásnál ismerősként fogsz üdvözölni. Természetesen a futurisztikus elemekkel nem spórolnak, de inkább csak hangulati aláfestésként alkalmazzák ezeket, összességében a hagyományos progrockos dalok kerülnek előtérbe. Ha párhuzamot akarnék vonni, az OSI-t említeném elsősorban, esetleg a késői Fates Warning egyes pillanatait, de Peter Gabriel (a címadó első fele egészen konkrétan, vagy a Construct Obstruct), és néhány '80-as évek-beli (normális hangszerelésű) popzenekar is simán beugrott. Ezt erősíti Nik Kershaw vendégszereplése a merengős Humans Beingben, igaz, csak egy gitárszóló erejéig.
Hogy a '80-as évek popzenéinél maradjunk, Peter Cox (egykori Go West popcsapat) énekese is felbukkan a The Boy In The Radio számban, bár rá tényleg csak az igazán elvetemült '80s rajongók emlékezhetnek manapság. A női vokállal (Heather Findlay) megtámogatott Why Do We Say is ezt a harminc évvel ezelőtti hangulatot hozza vissza. Persze nem szükséges folyamatosan a nosztalgiába merülve lubickolni, mert itt van például az A Godless Sea, amely a nu prog-éra lüktetését hordozza. Ragadósság tekintetében az Oubliette az egyik csúcspont, egyszer hallod, utána napokig fogod dúdolgatni a következő sorokat: „Don't forget me. Don't forget me. Just don't forget me / As if the sun would never set, and I became some oubliette" – és nem csak Kim Seviour (Touchstone) vendégszereplése miatt. A lemez egyik legfelkavaróbb dala a már címében is sokat ígérő Are We Copies, lassan építkezik, a refréneknél kirobban és elsöpör, és kimondottan jót tesz itt is az a néhány súlyosabb riff.
Március óta elég sokat pörgött a Please Come Home nálam (és még fog is), egyelőre képtelen voltam ráunni. Odafigyelve, vagy háttérként, netán autózáshoz is tökéletes társ. Ha te sem idegenkedsz a fentebb felsorolt nevektől és az érzelmekkel telített szerzeményektől, garantáltan kellemes meglepetést fog okozni John Mitchell agyszüleménye.
Hozzászólások