Shock!

George Lynch betonfejű önsorsrontó hírében áll, és az utóbbi egy-másfél évtized igazolni is látszott a '80-as évek egyik legtündöklőbb tehetségű gitárhősének legendáját: George játéka zenészek tízezrei számára szolgált kiindulási alapként a klasszikus Dokken albumokon, a '90-es évek új zenei trendjeinek hatására azonban kissé megkattanni látszott.

Persze nem azzal van a baj, ha egy zenész kísérletezik, elengedhetetlen, hogy valaki haladjon a korral, csak éppen mindenre megvan a megfelelő hely. Márpedig valljuk be, George a Dokkenben és későbbi szólócsapatában, a Lynch Mobban tett azért, hogy régi hívei közül senki se akarjon tőle hol poszt-grunge-os, hol nu metalos dolgokat hallani, különösen nem a fenti nevek valamelyike alatt... Mentségére szolgáljon, hogy mára ő is rájött erre: modernizált ötleteit Souls Of We nevű csapatában éli ki, a Lynch Mobba pedig visszahívta Oni Logant, akivel ugyan turnézott párszor a köztes időben, de lemezen utoljára az 1990-es Wicked Sensationön dolgoztak együtt.

Ha most gúnyosan elvigyorodsz, mondván, hogy annyi év után Lynch is a fejéhez kapott, és felemás kísérletek sora után hirtelen kétségbeesetten retrózni kezdett, ki kell ábrándítsalak. A Smoke And Mirrors tényleg hagyományőrző hangzású, néhol erősen bluesos hard rock album, de nem érzem olyan leplezetlenül múltidézőnek, mint mondjuk a tavalyi Dokken lemezt, ahol a gitáros Jon Levin George legapróbb trükkjeit is előszedte, hogy minél közelebb kerüljenek a klasszikus soundhoz. Ez az anyag valóban olyan melodikus rockot rejt, amit a régi éra hívei várnak Lynchtől, ám puritánabb, földközelibb az összhatás, mint a Wicked Sensationön vagy annak folytatásán, a '92-es Lynch Mobon volt. Nyilván nagy szerepet játszik ebben a hangzás is, amire George-nak aligha akadnak manapság súlyos dollárszázezrei. Persze akadhatnának is éppen, ha nem kokainozott volna el kisebb vagyonokat a '80-as évek második felében, mielőtt megszállott egészségmániássá vált... Jól szól a lemez, de ne arra a szanaszét zengetett, hiperszuper Neil Kernon-féle csodasoundra számíts, ami az Under Lock And Keyen vagy a Back For The Attacken etalonnak számított, és az első két Lynch Mob lemez nyersebb, ám továbbra is bődületesen monumentális megszólalása sem jellemző.

A természetesebb, kissé nyersebb megközelítés a dalokra is áll, ne várj klasszikus multivokálokat vagy olyan bombasztikus rockhimnuszokat, mint a River Of Love vagy a She's Evil But She's Mine, de George és Oni jó munkát végeztek, és tényleg Lynch Mob-ízű a végeredmény. Modernebb, 21. századi megközelítésű témák persze akadnak, de még a talán legkorszerűbb megfogalmazású Time Keepers riffelésében is ott rejlik a klasszikus érzésvilág, szóval nagy gond nincs. A nyitó 21st Century Man lendületes tempója, fogós refrénje, a bluesos címadó dal southern ízű kórusa vagy az epikus Let The Music Be Your Master hipnotikusan úszó témái hallatán aligha fog bárki is sziszegni, aki szerette az első két albumot. A Before I Close My Eyes miatt meg pláne nem, ez ugyanis simán ott lehetett volna a Wicked Sensationön, bár azt azért nem állítom, hogy a kiemelkedő dalok közé számítana rajta.

Lynch játéka ma már nyilván nem számít olyan forradalminak, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt, de nem kérdés, hogy mester a fazon, hatalmas szólókat ereget a dalokban, és a védjegyszerű apró díszítések is ott vannak a helyükön. Szerencsére Logan hangja sem kopott meg az évek során, és Marco Mendoza is nagyon ízes futamokat penget a háttérben, szóval minden együtt van egy erős albumhoz. Nem világrengető a Lynch Mob visszatérése, de simán vállalható, ami George egynémely korábbi megnyilvánulását tekintve igazán örömteli.