Shock!

Ha valaki nem tudná, Mark Morton a Lamb Of God egyik gitárosa, az Anesthetic pedig az első szólóalbum tőle a sorban. Mivel a zenekar legutóbbi lemeze, a VII: Sturm Und Drang négy éve jelent meg, és a csapat azóta „csak" turnézik, Marknak bőven volt ideje összerakni ezt az albumot, amelyre illusztris vendégek egész sorát hívta meg. És milyen jól tette, hogy megcsinálta! Az Anesthetic úgy mutatja meg a gitáros több arcát, hogy közben a Lamb Of God-fanok érdeklődésére is alapból számot tarthat, mert a stílus ebben a formában is jellegzetes. Ugyanakkor a dolog fordítva is működőképes lehet: simán el tudom képzelni, hogy valaki a Chester Benningtonnal, Jacoby Shaddixszel, netán Myles Kennedyvel felvett dalok hallatán ás majd utána a Lamb Of Godnak.

Mivel minden zenei fineszességük mellett a richmondi groove/thrasherek sosem számítottak kimondott gitárvirgázós alakulatnak, jó előre sejteni lehetett, hogy Morton önállóan sem valami Mike Varney istállójába kívánkozó, old school gitáros szólóanyaggal jelentkezik majd. Az Anesthetic ehelyett egy dalcentrikus metallemez lett, ahol Mark gitárosként is rendesen odateszi magát, a fókuszt azonban végig a jól megformált, karakteres nótákra helyezte. Mindezzel pedig úgy sikerült más dimenziókba transzponálni magát, hogy közben száz százalékosan hű maradt ahhoz, amit lefektetett az anyacsapatban. Mert ha valaha is hallottál Lamb Of Godot, garantáltan azonnal fel fogod ismerni azt a bizonyos gyilkos, ide-oda csavarodó, rafkós riffelést, amelyben máig tisztán érezni Dimebaget, Mustaine-t meg a Hanneman / King párost, ebben a formában azonban csakis Morton és gitártesója, Willie Adler sajátja. Viszont az Anesthetic egyszersmind változatosabb és dallamosabb is, mint a Lamb Of God, ahol egyébként szintén tapogatóztak már az utóbbi albumokon a melodikusabb irány felé. Ráadásul Morton végig bevonta a dalszerzésbe a vendégeket, ami további plusz színeket kölcsönzött a számoknak.

A lemez helyből két perfekt dallal startol. Szegény Chester Bennington alighanem utolsó profi felvétele, a Cross Off kicsit zúzdametalosabb darab, míg a Jacoby Shaddix-féle Sworn Apart még a masszív riffelés ellenére is rockosabb húzású téma, de mindkettő tele van nagyszerű gitárokkal és gyilkos, a bőr alá kúszó dallamokkal. Nem mondom, hogy ebben a formában felférnének egy Lamb Of God-lemezre, és nem is hiányolom onnan az ilyesmiket, de egyértelműen megmutatják: az a bizonyos ritmusmunka tökéletesen érvényesül melodikusabb megközelítéssel is. Ráadásul – mint azt régóta tudjuk – Morton állati jó dalszerző, szóval itt aztán tényleg nincs mibe belekötni...

A legmeglepőbb kísérlet talán az Axis, amelynek poros, bluesos futamaihoz Mark Lanegan vészterhes, mégis szívbe hatoló orgánuma, történetmesélős stílusa adja a keretet, és Marc Ford vendégpenget, illetve Steve Gorman vendégdobol (mindketten The Black Crowes) Morton mellett. Amennyire furának tűnik elsőre egy efféle dal a Lamb Of God gitárosától, annyira működőképes már másodjára is, nálam gyorsan kedvenc vált belőle. A legleállósabb, legnyugisabb darab pedig a Reveal, benne a Clutch zseniális dobosával, Jean-Paul Gasterrel, illetve egy R&B-ben, illetve progrockban egyaránt járatos fekete gitáros/énekeslánnyal, Naeemah Maddoxszal. Stílusbesorolásokkal itt sem szívesen dobálóznék, van benne blues, R&B és rock egyaránt, mindenesetre állati jó a végeredmény.

Persze akadnak azért hagyományosabb nóták is. A Chuck Billyvel – és az Oni nevű bandában nyomuló Jake Onival – megerősített The Never például lazán elmenne Lamb Of Godnak (ilyen többkörös, tekerős szólókból szívesen hallanék többet ott is Marktól, mert mint itt is hallatszik, remekül megy neki), meg a záró The Truth Is Dead is, bár utóbbi azért kísérletezősebb, kevésbé nyilvánvaló cucc. De már csak azért is adja magát a párhuzam a lokomotív-riffelés mellett, mert itt maga Randy Blythe az egyik énekes, a másik pedig a tiszta és üvöltő hangját is felvillantó, mindkét fronton remekül teljesítő Alissa White-Gluz. A monumentális refrén kimondottan óriási kettejük dallamos (!) duettjével. A Myles Kennedyvel megerősített Save Defiance simán lehetne súlyosabb Alter Bridge, a Blur pedig amolyan 21. századi rádiós amerikai metal mondjuk a korai Stone Sour vonaláról. Itt még a Sons Of Texas frontembere, Mark Morales is Corey Taylort idézi, maga a dal pedig baromi izmos lett, főleg a második fele, ahol Morton nekiáll szólózni, a srác pedig kiénekli mellé a tüdejét. De működik a rock'n'rollos fésületlenséget fémes súllyal vegyítő Back From The Dead is Josh Todd-dal, sőt, maga Morton is teljesen vállalhatóan énekel a szintén modern amcsi rockslágeres szabású, ragadós dallamokkal ellátott Imaginary Daysben.

Én a magam részéről nem nagyon hallok üresjáratot a 42 perces lemezen, ráadásul ha ez, illetve a fenti vendéglista nem lenne elég, a hangszeres szekcióban olyanok tették hozzá a magukét a dalokhoz, mint David Ellefson, Mike Inez, Paolo Gregoletto, Ray Luzier, Roy Mayorga és Alex Bent. Ideális játékidő, kellő változatosság, rengeteg erős dallam a szükséges kosszal és erővel párosítva – nálam garantáltan 2019 egyik befutója ez az album, rengeteget hallgatom az utóbbi hetekben.