Shock!

Marty Friedman egy klasszikus gitárhős. Tudjátok, az a típus, akit a 80-as, 90-es években bepakoltak ebbe a "tekerjünk gyorsan" skatulyába Malmsteen, Vai és Nuno mellé, tegyük hozzá, nem is érdemtelenül, hiszen egy hihetetlenül technikás és gyors gitáros ez a bongyor srác. Viszont még a tekerősebb szólóanyagain is valami teljesen egyéni dallamvilágot, jellegzetes stílust mutatott, nem is beszélve a Kitaroval készített Scenes lemezről, ami aztán végképp az Érzésről szól és nem a virgákról. A Megadeth-ben is alig vártam, hogy ő szólózzon, legyen végre egy kis dallam is...

Aztán egyszer csak jött a hír, Marty kiugrik Dave Mustár mellől, ledarálja a haját, és elektronikus dance műfajra vált. Az infarktus kerülgetett! Mintha anno Vivaldi váltott volna mulatós zenére... Nos, megnyugodtam, és megnyugtatok mindenkit: Marty-val semmi baj nincs az égvilágon. Olyan lemezt pakolt le az asztalra, ami egyaránt magán hordozza a klasszikus Friedman stílusjegyeket, metal ez a javából, van itt tekerés is, meg dallamok, ötletek hegyei. Viszont - ha dance nem is lett a lemez - de göndör hősünk mert haladni a korral, néhol fifikás elektro-loopok és effektek villannak fel a zenei kíséretben, és egyáltalán nem zavaróan, sőt!

A lemez címe Music For Speeding, és bizony, találó nagyon. Ha egy instrumentális lemezre gondolunk, legtöbben odafigyelős, hangonként elemzős zenét képzelünk el, ellenben ez tényleg olyasmi, amivel lehet ezerrel zúzni az autópályán, full kakaó hangerő mellett. A nyitó dalok zúznak, mint egy hasmenéses barnamedve, ez kérem akkora metal, mint egy hegy. A Cheer Girl Rampage egy vicces nóta, ebben van talán a legtöbb techno, de ezt meg pont nem kell komolyan venni. Marty elmondása szerint ez egy Japánban született nóta, amit az iskolásruhás dance-őrült japán kislányok ihlettek. Ráadásul a felvételek közben barátunk enyhén megzúzott egy stúdiómagnót, mivel a nóta végi fura hangzást úgy érte el, hogy a felvett anyagot lejátszáskor "manuálisan" lassította le - azaz visszahúzta a szalagot. Vadállat. A Nastymachine-ban is akad elektro rendesen, ez ugyanis azokról a szerkezetekről szól, amik... hmmm, szóval vibráló mozgásukkal segítik a hölgyek közérzetének jelentős javulását.

Aztán persze van itt még lassú gitárballada is, az a sírós fajta (mármint a gitár is sír meg a szerencsétlen kritikus is meghatódottságában), ez a Lust For Life vagy a Lovesorrow - itt a Scenes hangulatvilága köszön vissza, szép és felemelő érzéseket keltve még a legszőrösszívűbb metalhead lelkében is. Tizenhárom dal, nem kevés játékidő, mégsem fullad unalomba a lemez, egy percre sem. Még azoknak is ajánlom, akik nem annyira szeretik az instru gitárzenét, de van mondjuk egy gyors autójuk és egy traffipax-előrejelző készülékük.

Tíz pont, naná. Sőt, ahogy nézem, lassan növöget visszafelé a Mester haja, ezért adhatnék akár tizenegyet is.