Hallgatnivalóként nagyon adja magát, írás szempontjából viszont roppant nehéz falat az új Borknagar, tologatom is néhány hete már, mióta kiderült, hogy rám fog maradni a stábból. Igazság szerint mindig az efféle zenekarokról a legnehezebb érdemit mondani. Adott egy sok tagcserével és változással tarkított pályafutás tizenkettedik nagylemeze egy olyan alakulattól, ami ettől függetlenül sosem adott alább a minőségből, viszont épp elég korszakon mentek már át ahhoz, hogy az elkötelezett híveknek érkezési periódustól függően tök más jöjjön le a végeredményből.
Ahogy nézem, a Fall értékeléseiben is elég rendes a szórás a neten: nem kevés helyen a banda egyik, ha nem egyenesen a legjobb munkájaként fogadták, máshol visszafogottabb a lelkesedés. Nem titok: stábunk első számú borknagaristájának, Koroknai kollégának például messze nem jön át annyira ez a lemez, mint az előző True North, többek között ezért is jutott nekem a végén a cucc. Én magam inkább műkedvelő Borknagar-tisztelő vagyok, mintsem fan, szóval nem feltétlenül tudom olyan árnyaltan elhelyezni a terebélyes életműben a Fallt, mint Balázs tenné. Ugyanakkor talán az is árulkodó lehet, hogy nekem egyértelműen többször van kedvem elindítani ezt a lemezt, mint az előző néhányat.
Ennek okait nehéz lenne meghatározni. Kétségtelen, hogy a Fall továbbfejleszti a jelentős személyi változások után rögzített True North világát, és bizonyos tekintetben dallamosabb, könnyebben befogadható, mint gyakorlatilag bármelyik korábbi Borknagar-mű. Ugyanakkor nem írnám le pusztán ennyivel, mert eközben meg jobban visszaás a csapat múltjába a 2019-es anyagnál. Csábító, de még poénnak is olcsó sarkítás lenne azt írni, hogy a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek, nem is ez a lényeg. Annyi viszont tuti, hogy hagyományosabb vizekről ideevező Borknagar-szüzeknek simán merném ajánlani ezt a lemezt ismerkedésként a bandával.
Øystein G. Brun mindig is az atmoszférateremtés legavatottabb kezű mesterei közé tartozott a színtéren, így természetesen a Fall is hozza a csapattól megszokott nordikus-epikus ízeket. Néhol ugyanakkor szinte – a fent említett extra fogósságnak köszönhetően – már-már valószínűtlenül monumentális az album. Erre talán a nyolc és fél perces, csodálatosan finom dallamokkal ellátott Stars Ablaze és a záró, még ennél is hosszabb, csaknem tízpercesre nyúló, harapósabb Northward szolgáltatja a legtökéletesebb példákat. De a szintén elképesztő melódiákkal megpakolt Moon is mindent felvonultat, amitől csak különleges ez a csapat, a black metalba ágyazódó gyökérzet teljesen organikusan burjánzik benne tovább a fegyvertár hasonlóan alapvető részét képező klasszikprogos irányokba. Ugyanez a nyitó Summitsról, a folkos ízeket is nyíltabban alkalmazó Afarról vagy a lényegre törő Unravelingről is elmondható. A legnagyobb „sláger" ugyanakkor kétségtelenül a Northern Anthem a maga leplezetlen Zeppelin- és Emerson-hatásaival. Erre azért ebben a formában elég nagyot néztünk volna a The Archaic Course idején, de tökéletesen önazonos a csapattól. Ugyanígy remekül ülnek a The Wild Lingers floydos énekdallamai is. ICS Vortex és Lazare váltott énekharmóniái amúgy az egész anyagon tanítani valóan simulnak össze és egészítik ki egymást.
Mit mondhatnék még? A muzsika óriási, a hangzás fölényes, a hangulat beszippant és nem ereszt. Lehet, hogy ez a Borknagar már nem teljesen ugyanaz a Borknagar, mint amelyik mondjuk a Quintessence-et készítette, de hiszem, hogy a Fall-lal éppúgy tudnak érdemit mondani az akkor felcsatlakozott híveknek, mint azoknak, akik soha ezelőtt nem találkoztak még velük.
Hozzászólások
Én azt mondanám, hogy sűrűbb. A True North szellősebb, lazább volt, direktebb, talán "slágeresebb" is (Borknagar mércével persze). Nekem a Universal volt a nagyon nehezen befogadható lemez, amihez hozzátartozik az is, hogy nem igazán bírom Vintersorgot.