Shock!

Amikor az unokám először mesélt nekem erről a pop-rock együttesről, először azt hittem, hogy a Mester és Tanítványai nevű magyar zenekarról beszél. Emlékszem, valamikor a kilencvenes években sokat játszották a rádióban a slágereiket, amiket igencsak kedveltem, na meg az énekes legényt is ennivalóan aranyosnak találtam. Bár már akkoriban is túl voltam a hetvenen, a tizennyolc éves menyecske-énem bizony szívesen belehempergett volna Mester Tamással valamelyik falu melletti szénakazalba. Amikor a kis unokám megmutatott pár képet erről a külföldi pop-rock együttesről, három szakállas, bőrdzsekis fiatalembert láttam, akik bár nem mérhetőek fizimiskában a Tamáshoz, mégis van bennük valami kisfiús ártatlanság. Na meg hasonlítanak is kicsit az unokámhoz.

Most mit csináljak, nyitott asszony voltam én mindig is, érdekelnek az újdonságok. Ez manapság elfogadott és divatos tulajdonság, de az én időmben különcnek tartottak a faluban, emiatt több uram is volt az elmúlt évtizedek alatt. Az unokám is tudja ezt, és rendszeresen mutogatja nekem az ő zenéit, amiket kemény zenének nevez. Kinek mi, ugyebár, kedveskéim. Én Korda Györgyöt a hetvenes években is már keménynek tartottam, kemény megpróbáltatás volt nekem végighallgatni a muzsikáját. Ám az unokám kedvencei mások. Azt mondja az én drágaságom, hogy ez az alumíniumnak vagy minek nevezett zene sokak számára olyan élmény, mint nekem a Kordáé. Hát ezt nem értem. Mert például a Pantera tökéletes választás szilvabefőtt készítéshez, az Autopsy pedig elég hangos ahhoz, hogy még a bal fülemben is halljam, pedig arra az oldalamra '56-ban megsüketültem. Szeretek kötögetni, és ahhoz meg a Metallicát hallgatom szívesen, főleg a csattogtatósabb nótáikat. És ott van még a Slayer, na azok aztán tüzes legények, képet még nem láttam ugyan róluk, de úgy képzelem el őket, mint a hortobágyi csikósokat, nagyhangúak és mérgesek.

Ha jól értettem az unokámat, ez a mostani pop-rock együttes is amerikai. Furcsa, mennyi nyugati zenekart hallgat az ember manapság, sehol egy szovjet táncdalénekes, de magyarok sincsenek sokan a rádióban. Változik a világ, az már szent. Érdekes muzsikát játszik ez a Master, főleg az énekes hangja fogott meg. Második uramra emlékeztet, az aztán nem vetette meg a jóféle házipálinkát (meg a rosszfélét se)! Hajnalban mindig arra keltem fel, amikor hazaért a kocsmából, hogy a wc fölött görnyed, és pontosan ilyen hangokat adott ki magából, mint a lemezen az énekes legény. Emiatt mindig el is érzékenyülök kicsit, amikor ezt a nyugati együttest hallgatom.

Arra is a nyakamat tenném, hogy ez a három fiatalember vidéki legény. Mikor a múltkor is kitettem a lányomtól múlt karácsonyra kapott CD-s magnót az ablakba, hogy kint is hallgatni tudjam a nyugatiakat, miközben ruhát teregetek az udvaron, a szomszéd egyszercsak átkukkant a kerítés fölött, és azt kérdi ordítva, hogy mit flexelek ilyen kora reggel. Tegnap meg, mikor a virágokat locsoltam, és akkor is a Master ment a magnómban, azzal jött át, hogy kalapácsot kérjen kölcsön, mert hogy hallja, nagyon szögelek valamit. Azt is megfigyeltem, hogy az amerikaiak nótáit a tyúkjaim is kedvelik. Olyankor, amikor ezt a zenét hallgatom, mindig elhallgatnak, még a kapirgálást is abbahagyják, és kíváncsian merednek a magnóra. Sőt, még a Bodri kutyám is annyira élvezi, hogy az énekes legénnyel együtt ugatva hörög, és nyüszítve énekli a melódiákat.

Mert igencsak dallamos ez a lemez, főleg néhány olyan muzsikához, képest, amit az unokám az utóbbi időben mutatott nekem. Ezek az amerikai legények kellemes muzsikát adnak, bár nem tagadom, sokszor olyan monotonná válik, mint amikor a negyedik uram szombat reggelente a körfűrészét járatta, és már zúgott az ember feje tőle. Viszont ahogy hallom, ezek a derék nyugati legények is a dolgosabb fajtából vannak. Nagyon sűrűn kalapálnak meg fűrészelnek, hát azok a munkások nem csaptak ekkora zajt, akik tavaly az utat építették minálunk.

Azt ugyan én nem értem, mit énekelnek ezek az amerikaiak, de az unokám szerint csupa olyasmit, ami nem templomba való. Lehet ebben valami, mert én magam már rég tettem be a lábamat a helyi katolikus templomunkba, de a múltkor is épp akkot jött át a sor végén lakó Margit, amikor a Master legényeket hallgattam, és olyan sűrűn dobálta magára a keresztet, meg hadarta a Miatyánkat, hogy azt hittem, ott helyben az udvaromon infarktust kap, aztán földelhetjük is el a virágágyásomba. Margit szerint ez a Master sátánibb zene, mint a múltkori. Hát én azt nem tudom, melyikre gondolhatott, ő nem bírta megmondani a nevét, én meg nem emlékeztem, de amikor elmeséltem ezt az unokámnak, az nagyon büszke volt, és azt ígérte, legközelebb hoz nekem még ennél is sátánibb pop-rockot.

Azt kell hogy mondjam, így átélve két világháborút, forradalmat, rendszerváltást meg annyi akasztani való kormányt, jóféle muzsika ez a Master. Nem a kedvencem, az énekes legényt egy idő után már a bodri kutyám is unja, viszont a csirkéim érdeklődve hallgatják az amerikaiakat, és kapálás közben is gyorsabban telik az idő, ha ezt a kazettát hallgatom (unokám szerint valami mp3, de hát nem értek én ezekhez a modern műanyag gépekhez). Csak hát ez nem az a fajta pop-rock muzsika, ami annyira megragadna bennem, valahogy nem emlékszem belőle sokra. Lehet, a romló memóriám miatt is van ez, mindenesetre várom már, hogy legközelebb milyen új kazettával vagy mp3-mal lep meg az unokám.