Shock!

Hiába töltötte be idén a harmincötöt, a Melvins feje lágyának csak nem akaródzik benőnie. Egyrészt a két „agytröszt", King Buzzo és Dale Crover, a korai időkhöz hasonló vehemenciával, tényleg totál lekövethetetlen sebességgel fossa ki magából a lemezeket – nálunk utoljára a jó három és fél évvel ezelőtti Hold It Inről emlékeztünk meg, és azóta ez bizony már a negyedik stúdióalbum, úgy, hogy az egyik ráadásul dupla volt, Crover pedig szólóban is kiadott még kettőt. Könnyen azt hiheti az ember, hogy ezek bizony bármiféle szűrő és fenntartás nélkül hozzánk vágnak bármit, ami csak eszükbe jut, maximum út közben gyártanak hozzá valami koncepciót, ha nagyon szükségét érzik. Mint ahogy most is.

Amikor azt játsszák, hgy kiadnak egy olyan Melvins-lemezt, ami igazából nem is Melvins-lemez. De hát a Pinkus Abortion Technician már az elnevezésével mindent bevall magáról. A Locust Abortion Technician ugyanis azon Butthole Surfers legtöbbre tartott anyagának címe volt, amely leginkább a tagság mindent elsöprő őrületével íratta fel magát a rockzene szégyenfalára, és ahonnan az a Jeff Pinkus is érkezett, aki már korábban is többször kollaborált a Melvinekkel, ezúttal pedig kvázi főszereplővé lépett elő – nem csak a cím miatt, hanem majd' minden dal társszerzőjeként is.

És ha mindez nem lenne elég, az új Melvins-szösszenet két Segglyuk Szörfös-feldolgozást is tartalmaz: kezdetnek például rögtön a totál flepnis Moving To Floridát, amit azzal bolondítottak még tovább, hogy összekapcsolták a James Gang Stopjával, így lett belőle Stop Moving To Florida, amely toronymagasan a lemez legőrültebb tétele – a melvinek sajátos logikája szerint nem is lehetett más a nyitódal, mint ez. A másik Surfers-dal a záró Graveyard, ami ehhez képest csupán könnyed levezetés, ami talán még emészthetőbb is lett, mint az eredeti. És ha már átértelmezések: a banda által igencsak kedvelt gombafejűek újfent itt kísértenek, ezúttal egy korai slágerük, az I Want To Hold Your Hand került terítékre, amit meglepő módon nem is bántottak különösebben, maximum az ének lett gunyoros kissé.

A közbenső dalok – nem is túl sok, szám szerint mindösszesen öt – jelentik a tényleges újabb szerzeményeket, amik legtöbbször a country, a punk, a sludge és a déli muzsikák különös katyvaszát öntik ránk, mikor melyik összetevőt hangsúlyozva ki jobban. Legjobban nekem a bendzsós Flamboyant Duck megcsavart country/sludge-vegyülete jön be, meg a stoneres jellemzőket is felvonultató, monoton Don't Forget To Breathe, míg a legkevésbé az a punkos Embrace The Rub, amiben a Red Hot Chili Peppers gitárosa, Josh Klinghoffer is társszerző volt, Steve McDonald, a brigád kettes számú basszusgitárosa mellett.

Na igen, helyben is vagyunk. Az a duma ugyanis, hogy most akkor jól kipróbálják, hogy milyen két basszusgitárossal, meg hogy „ez egy kísérlet a mély tartományokban", bizony egy nagy parasztvakítás. Mert ha van banda, aki mindig is rengetegszer merült bele a mélyebb regiszterekbe, akkor az éppen a Melvins. Játszottak ők már csellóssal, nagybőgőssel, és bizony egyszerre több basszerrel is, ráadásul a mindössze két évvel ezelőtti Basses Loaded-on nem kevesebb, mint összesen hat bőgős játszott (igaz, nem egyszerre). Szóval ennek a promó-dumának nem nagyon kell bedőlni, annál is inkább, mert bizony itt sem nagyon érződik, hogy miért is volt indokolt McDonald „megduplázása".

Ennek ellenére a Pinkus Abortion Technician egy jó kis lemez lett, ha engem kérdezel, a Tres Cabrones óta a legpofásabbjuk (nem véletlenül írunk annyi kihagyás után éppen erről), nem mellékesen a szokás szerint maga a banda által kreált, egészen ütős hangzásnak köszönhetően. Meg persze annak is, hogy ezek az iszonytatóan ronda dilinyósok sosem veszik magukat halálosan komolyan. És ha valamiért, ezért továbbra is nagyon tudom őket szeretni.