Pár évvel ezelőtt nyilvánvalóan az egyetlen értelmes húzást lépte meg a Metal Church Mike Howe visszahozatalával. Nem volt persze gond Ronny Munroe-val sem, de a közönség egyértelműen Mike-kal kíváncsi rájuk, érezhetően elég komolyan növekedett is a banda ázsiója az utolsó két lemezzel, a fesztiválokon is magasabb pozícióban szerepelnek, mint előtte. Ha nem mutatkozna igény irántuk, bizonyára egy ilyen gyűjteményes anyag kiadásában sem látott volna fantáziát a Rat Pak.
A From The Vaulton négy friss stúdiófelvétel kapott helyet, amelyek közül három teljesen új dal. Ezekhez hozzácsaptak öt további kiadatlan és aránylag aktuális darabot, amelyek a legutóbbi, amúgy kitűnő Damned If You Do album idejéből származnak, csak akkor nem pakolták fel őket a végső változatra. Ez már csak így, önmagában közelíti egy nagylemez terjedelmét, és akkor a további három feldolgozásról, két koncertfelvételről, illetve a digitális változaton szereplő négy (!) további extra verzióról még szót sem ejtettem. Klasszikus rajongóetető cuccról beszélünk tehát, ráadásul nem a lehúzós típusból: itt és most tényleg extra tartalmat kapunk.
Mindez helyből rokonszenvessé teszi a kiadványt, az meg főleg, hogy a három új nóta például tök jó. Nekem talán a jellegzetesen szikár, ám a csapattól megszokott módon ezzel együtt is kellően dallamos Above The Madness tetszik a legjobban, de nem tudok rosszakat mondani a Dead On The Vine-ra és a For No Reasonre sem. Klasszikus Metal Church mindegyik, nyilván nem a Blessing In Disguise vagy a The Human Factor szintjén, de hát azok az idők rég elmúltak, az érzés, a szív bennük van, és ez a lényeg. A maga idejében már méltatlanul elsikkadt, de annál erősebb Hanging In The Balance-ről újravett Conductor bolygatását mondjuk annyira nem tudom mire vélni, már csak azért sem, mert 1.) a dal már az eredeti felvételen is jól szólt, 2.) így azért feltűnő, hogy mindhárom újabb tételnél erősebb. De mindegy, ezen azért simán felül tudok emelkedni.
A legutóbbi lemezről lemaradt cuccok kicsit fapadosabban szólnak (nem demósan, de érezhetően nem végleges lemezverziókról beszélünk), színvonalukban viszont simán hozzák a tavalyelőtti anyag nívóját. A jellegzetesen ármánykodós, tökösen súlyos False Flag esetében például nem is igazán értem, miért nem került fel a nagylemezre, míg mondjuk a két instru darab esetében érthető a döntés. Ezek is rendben vannak, de érthető, hogy nem akarták ezekkel elvenni a helyet más nóták elől. A három feldolgozás közül egyértelműen a Nazareth Please Don't Judas Me-je a legizmosabb, Howe zseniálisan énekli az amúgy is tízpontos alapklasszikust, de nem hagy maga után kívánnivalót a Ram Jam Black Bettyje és a Sugarloaf (na persze nem az a Sugarloaf) Green Eyed Ladyje sem. A két koncertfelvételről szerintem elég annyi, hogy az Agent Greenről és az Anthem To The Estrangedről beszélünk... És persze az XI lemezről származó dalok eltérő keverésű változataival sincs gond.
Ha nem vagy rajongó, nem kötelező ez a kiadvány, amennyiben viszont az vagy (és remélem, hogy az vagy, mert ez a zenekar bizony megérdemli!), tökéletes ajándék. Remélem, ha egyszer lefut ez az egész koronavírusos időszak, végre láthatjuk majd őket valamelyik hazai klubban egy önálló koncerten.
Hozzászólások