Shock!

Biztos akadtak olyanok, akinek a fejében előzetesen kérdőjelesnek tűnt ez a lemez, hiszen a Hanoi Rocks egykori frontembere mellett ezúttal nem állt olyan nagynevű gitáros/dalszerző az anyag elkészítése közben, mint Ginger a Sensory Overdrive-nál vagy Dregen a Horns And Halosnál. Michael Monroe ugyanakkor garantáltan senkinek sem fog csalódást okozni a Blackout Statesszel, és egyúttal azt is fényesen bizonyítja, hogy az utolsó két alkalommal sem a haverok miatt lett annyira meggyőző a végeredmény. Magyarán szólva ha tetszettek az énekes előző albumai, gyakorlatilag kizártnak tartom, hogy az új ne jöjjön be.

Monroe nyilván ezúttal sem árul zsákbamacskát, most is ugyanaz az utcaszagú, laza rock'n'roll szalad ki a kezei közül, mint karrierje során mindig, és ha meghallgatod a lemezt, vélhetően te is simán meg fogod érteni, miért tudott ez a fickó mintaképpé válni olyan kortársai számára is, mint Vince Neil vagy Axl Rose. Csak a bankszámlája kevésbé impozáns... De ezen ma már persze kár lenne fanyalogni, biztos vagyok benne, hogy Michael sem teszi, pláne, hogy odahaza, Finnországban manapság már tényleges sztárnak számít, és az új album ismeretében nem látok rá okot, miért ne folytatódna a sikersorozat. A világon semmi egetrengető nincs itt, viszont az énekes és társai – a régi hanois Sami Yaffa basszer, Rich Jones és Steve Conte gitárosok, illetve Karl Rockfist dobos – telepakoltak egy újabb albumot tök jó számokkal, és ez itt most tényleg az az eset, amikor tökéletesen megáll az örökbecsű mondás: it's only rock'n'roll but I like it.

Helyből meggyőzően indul a Blackout States a This Ain't No Love Song és az Old Kings Road kettősével, tulajdonképpen már itt száz százalékos képet kapsz róla, mi vár rád a 42 perc során. Ugyanakkor ezzel együtt sem nevezném homogénnek vagy unalmasnak, kaptafára írtnak a lemezt, Monroe ugyanis ezúttal is figyelt a változatosságra: éppúgy írt nyers rock'n'rollokat (Good Old Bad Days, Walk Away), mint melodikusabb témákat (a perfekt gitárszólóval ellátott Keep Your Eye On You akár mai értelemben véve is slágeresnek nevezhető), de akadnak a kettő között elhelyezkedő darabok is (mint a Goin' Down With The Ship, a címadó vagy az Under The Northern Lights). Vagy ott vannak például személyes kedvencem, a The Bastard's Bash szétszívottan radírozó gitárjai, herflis díszítései, amiket egyik fenti skatulyába sem lehet begyömöszölni. Az R.L.F. punkos tempói, csuklóból elreszelt riffjei hallatán pedig még azt is simán elhinném, hogy Dregen sem lécelt le menet közben.

Nem állítom, hogy egyvégtében hallgatva a végére nem folyik össze kicsit a műsor, de elemeiben hallgatva ezekkel a dalokkal sincs semmi gond, szóval nem kötök bele semmibe. Ha hozzám hasonlóan kicsit többet vártál mondjuk a Backyard Babies visszatérő lemezétől, máris van egy tippem, hol találsz vigaszt magadnak.