Shock!

Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb visszatérnek a színre Svédország legtökösebb punk'n'rollerei, a kérdés csak az volt, mikor és miként. Az elsőre megvan a szimpla felelet, hiszen hosszas jegelést követően, hét évvel a legutóbbi, névadó anyag után, augusztus legvégén megérkezett az új album. A másodikon viszont szerintem sokat fogunk vitázni a következő időszakban, de igazából ebben sincs nagy újdonság a Backyard Babiesnél: a stockholmi faszagyerekek a közmegegyezésesen istenített Total 13 óta gyakorlatilag csak olyan albumokat készítettek, amelyek ezért vagy azért, de megosztották a tábort. Most sem lesz ez másképp.

Hogy miért is mondom ezt? Azért, mert ugyan szívesen hallgatom a Four By Fourt, de ha valaki ennyire hosszú idő után csodára, netán valami különlegesen arcbamászó kinyilatkoztatásra, netán új Total 13-re számított, óhatatlanul is csalódni fog. Akár azt is mondhatom, hogy ez „csak" egy friss Backyard Babies-lemez a sorban, amely vélhetően egészen hasonló lett volna akkor is, ha nem állnak le ilyen hosszú időre, és mondjuk már 2010-ben kijön. Ez önmagában nem gond, az viszont már aggályosabb, hogy a mindössze 33 perces album ennyi idő után sem mentes az üresjáratoktól. Vagyis ne szépítsük a helyzetet, Dregenék csuklóból-csípőből kirázták a Four By Fourt, és kész. Ennek persze előnyei is vannak: az album pont olyan nyers, spontán és laza, mint amit elvár az ember ettől a zenekartól, semmit sem gondoltak rajta túl, nem polírozták agyon a produkciót, és ami üt róla, az tényleg üt. De egy pillanatra sem érzem azt, hogy valami extra közlésvágy, különleges tűz fűtené a bandát a hosszú szünet után. És bizony nem tagadom, kicsit többet vártam most tőlük ennél.

Az anyag amúgy nagyon jól indul a klipes, védjegyszerű Th1rt3en Or Nothinggal, az utcaszagú, punkosan fésületlen I'm On My Way To Save Rock'N'Roll-lal és az agyból kiirthatatlan, irgalmatlanul erős refrénnel ellátott White Light Districttel, aztán valahogy túl korán érkezik a Bloody Tears lassúzása, és rendesen meg is akasztják vele a lendületet. Semmi bajom a lírai dalokkal, de a Backyard Babiesnek soha nem ezek a nóták jelentették az erősségét, és most sincs ez másképp. Totál jellegtelen dalocskáról beszélünk, amit kicsit már elsőre is unsz másfél perc után, utána pedig jó eséllyel örökre léptetés lesz a sorsa. Még annak ellenére is, hogy Nicke Borg amúgy nagyon jól énekli.

Az izgága Piracy és a Never Finish Anything kettőse szerencsére visszahozza a lendületet a '78-as London és a '98-as Stockholm rokonszenves szintézisével, ám önmagában ezek sem túl különlegesek. Tipikus Backyard-indulók, szívesen hallgatom őket, de a nyitó hármas izmosabb. Nem is beszélve a Mirrors (Shall Be Broken)-ről, amely a White Light District mellett talán az album legjobb dala. Melodikusra vett, ám nem balladisztikus számról beszélünk, ahol a síró gitárdallamok és Nicke énektémái egyaránt roppant gyorsan beeszik magukat a fülbe, és Észak-Európában, ahol a Backyard Babies sokkal nagyobb sztár, mint a világ többi táján, akár még komolyabb rádiós durranás is kerekedhet ebből a nem kicsit a '80-as éveket idéző, kesernyés hangulatú, remekül megformált számból. Utána jön még egy újabb tipikus punk'n'roll Wasted Years címmel (...), majd a záró Walls, amit igazából nem tudok hová tenni. A részegen dülöngélő, basszuscentrikus, füstös kocsmákba kívánkozó, csettingetős-akusztikusból fenyegető élűvé forduló dalnak eleve nincs igazi kifutása, és ennek tetejébe hét percig húzzák, amiből az utolsó három nettó alibizés egy olyan témával, ami feszesebbre húzva, láncfűrészes gitársounddal simán lehetne akár a haveri Entombed is, csak éppen nincs igazi miértje itt, és úgy ér véget utána az album, hogy az embernek hiányérzete marad. Ennyi? Ennyi év után? Ne már... Pedig de már.

A Backyard Babies nem ment a léc alá a Four By Fourral, de egy ilyen régóta hallgató bandától én bizony combosabb anyagot vártam volna visszatérésként, főleg, hogy alapvetően nagyon szeretem őket, és igazi X-aktás rejtélynek tartom, miért nem lettek ismertebbek ennél. Mint írtam, ami jó erről a lemezről, az tényleg jó, és sokat is hallgatom majd, valószínűleg egy ponttal többet is kapnának, ha most 2010-et vagy 2011-et írnánk. De azt nekem senki sem fogja megmagyarázni, hogy hét év után, egy mindössze 33 perces lemezen elfér némi töltelék meg céltalan időhúzás is. Sajnos nem így van.