Shock!

A világért sem nevezném rossznak vagy problémásnak, de nem lett különösebben nagy kedvencem a Monster Magnet legutóbbi Last Patrol lemeze. Teljesen autentikus volt Dave Wyndorféktól a szétcsapottabb, pszichedelikusabb vonalhoz való visszakanyarodás, nálam viszont annyira bejött az egy kanyarral korábbi Mastermind direktebb iránya és dalcentrikussága, hogy óhatatlanul is csökkent a lelkesedésem a zajos-tripes éra felelevenítése hallatán. A kísérletezgetés meg az ilyen-olyan extra verziók után Dave barátunk is úgy érezhette, hogy ideje megint a lovak közé hajítani a gyeplőt, a Mindfucker ugyanis – mint címéből is sejteni lehet – ismét a csapat harsány, csilivili, arénarockos oldalát mutatja.

Ennyi év után elég nehéz mit elmondani a Monster Magnetről, nagyjából mindenki tisztában van vele, miben utazik a csapat, aztán a saját stílusukon belül vagy sikerül nagyot dobniuk az újabb és újabb lemezekkel, vagy nem. Elég nyilvánvaló, hogy a 61 éves Wyndorf is bőven kiírta már magából a legjobb dolgait, viszont összességében ma is megbízható szintet hoz. Ennek megfelelően a Mindfucker tipikus Monster Magnet-mű, amelyen több a karakteres nóta, és kevesebb a töltelék. Mert mindkettőből akad most is, viszont általában az arányokon múlik, milyen a viszonyulásom a banda egy-egy friss nekifutásához.

Wyndorf előzetesen detroiti érzetűnek titulálta az albumot, ami a zajos, nyers hangzás és az ősi érzésvilág szempontjából mindenképpen megáll, de a Monster Magnet ebben a tekintetben valójában mindig is detroiti volt. Soha nem tagadhatták volna le az MC5-ot, a Stoogest és társaikat, szóval mindebben nincs igazi újdonság. Még csak azt sem mondanám, hogy az egész lemez magas fordulatszámon pörög, hiszen – szintén menetrendszerűen – most is akadnak finoman elszállós, legalább részben visszafogottabb témák is a ropogós rock'n'rollok között. A hét és fél perces Drowning például ilyen, és nem is vallanak vele szégyent az anyag közepe felé haladva, főleg, hogy ekkorra már túlhaladtunk pár vérbeli Monster Magnet-indulón. Utóbbi kategóriából kiugróan jól sikerült ezúttal a nyitó Rocket Freak, a címadó, netán a kissé lazább, de húzós Want Some, míg a hippis érzésvilágnak Robert Calver Ejectionjének feldolgozásával adnak.

Akadnak kevésbé érdekfeszítő tételek is – Soul, I'm God, Brainwashed –, de ezek sem zavaróak, viszont érdekes megoldás, hogy két kivételesen erős téma a lemez legvégére került. Az All Day Midnight visszafogottabb, védjegyszerű space-zajozással megbolondított dallamai lassan ölő méregként eszik be magukat az agyadba, miközben lelki szemeid előtt szinte látod a számhoz passzoló képregényes klipet, a záró When The Hammer Comes Down pedig szimplán az egész anyag legjobbja nagy terű, monumentális riffjeivel, Wyndorf szokásosan heroikus énektémáival. Ez azért nagyon ott van a szeren, és tökéletesen mutatja, hogy erre a bandára ma is bátran számíthatunk, ha Dave-nél éppen összeáll a kép.

Noha a kapuzárási pánikban szenvedő cím elég szerencsétlen, a Mindfucker egy korrekt Monster Magnet-album 2018-ra, nem több és nem is kevesebb. Semmiképpen sem lesz klasszikus, de aki szereti a zenekart, bírni fogja, aki pedig esetleg valami csoda folytán csak most kezdene velük haverkodni, továbbra is kezdje az életmű felgöngyölítését a Dopes To Infinityvel meg a Powertrippel.