Shock!

A Mutiny Within a Roadrunner egyik új csodaszerzeménye már-már röhejesen fiatal tagokkal, rendesen nyomják is őket az utóbbi hetekben, és lassan már a Dream Theater tagjai sem képesek anélkül interjút adni, hogy ne ajnároznák halálra a New Jersey-i bandát.

Én a God Of War III EP-n találkoztam először a nevükkel, és az ott szereplő nagyobb nevek lomtárból előkukázott dalai után kifejezetten üdítőnek hatott The End című szerzeményük. Persze szemernyi kétség sem fért a dolog kiszámítottságához, Chris Clancy hangja és dallamai azonban ettől függetlenül is ott voltak a szeren. A debütáló album ennek ellenére sajnos pont olyan, mint amitől tartottam.

Az alig huszonéves arcok technikai felkészültsége imponáló, hallhatóan mindent tudnak arról, miként kell felépíteni egy 3 és 4 perc közötti játékidejű, ízig-vérig 2010-es metal dalt úgy, hogy az rengeteg különféle embernek tetsszen. Van itt minden a dallamosan gurgulázó gitár- és billentyűtémáktól kezdve a lábdobokhoz passzintott staccato riffeken át hörgő-üvöltő durva részekig és szívszaggató, nagyívű refrénekig, összességében azonban annyira műanyag az egész produkció, hogy az valami félelmetes. A Mutiny Within legközelebbi rokona ebből a szempontból egyértelműen a svéd Sonic Syndicate, még zenei párhuzamok is bőségesen akadnak a két csapat között. Vagyis teljesen lekerekített, precízen a piaci igényekhez belőtt zeneipari termékről beszélünk, melynek révén a hattagú banda egy-két éven belül akár komoly ismertségre is szert tehet. A 15-16 éves közönség jelentős része borítékolhatóan imádni fogja Clancyéket, akik párját ritkító angolnatermészettel egyensúlyoznak végig egy teljes albumot a karcos modern metal és a patetikus giccsesség közötti pengeélen. Az Awake, a Falling Forever, az Oblivion, a Suffocate vagy a Reflections egyszerre igyekeznek lázadóan féktelennek és romantikusnak, lélekcsupaszítóan érzékenynek látszani, sokan garantáltan be is kajálják majd tőlük mindezt.

A hidegfejű profizmussal összekalapált zenei alapok olyanok, mintha csak előrecsomagolt panelekből állították volna össze őket. A Mutiny Withinnél egységbe forr szinte minden műfaj, ami csak jól futó trend volt az elmúlt évtized metal undergroundjában, ráadásul roppant fogyasztható formában is tálalják ezt az elegyet. Gyakorlatilag egyetlen hang sem szerepel itt, amit ne hallhattunk volna a Soilwork, Dream Theater, Killswitch Engage, Bullet For My Valentine, In Flames, Mercenary, Lacuna Coil, Nevermore és-még-napestig-sorolhatnám-a-legkülönbözőbb-neveket lemezeken, de összességében mégis hatnak a dalok, mert megcsinálták őket. Otthonosan ismerősnek tűnik majd sokaknak a zene, mégsem fognak tudni konkrét párokat passzintani az egyes dalokhoz, ami szintén abba az irányba hathat, hogy rengetegen ráharapjanak a bandára. Pláne, hogy Chrisnek önmagában remek adottságai vannak, igaz, többnyire olyan szenvelgősen hozza magát, hogy egyszerűen kínos hallgatni. Talán még térdre is esett és meg is szaggatta a ruháit a stúdióban, miközben felénekelte a dalokat, olyannyira átéli a belőlük áradó középiskolás világfájdalmat...

A végletekig kommersz jelleget erősíti az olajsimaságú hangzás is. Komolyan mondom, olyan szinten ártalmatlan az egész banda, hogy a Mutiny Within mellett a nagyrészt hasonlóan fiatal közönségnek szóló Trivium vagy Bullet For My Valentine is vérivó, kecskebelező metal vadállatok gyülekezetének tűnik, hiába egy kis hörgés-morgás itt vagy egy blastbeat amott.

Erre mondják azt, hogy az egésznek többnek kell lennie a részletek összességénél... Ahogy nézem, a nemzetközi metalsajtó szinte egyként esett térdre a zenekar előtt, ez azonban ne tévesszen meg: technikailag kifogástalan ez az album, de valósággal kong az ürességtől.