Margitka néni azt tanította nekem általánosban, hogy az a jó műalkotás, ami gondolatokat ébreszt az emberben, még jobb, ha érzelmeket is. Meg kell hagyni, kevés dologban értettünk egyet, de ebben mondjuk pont igaza volt. Az első 40 év – olvasom a címet a nem túl kreatív borítón, és bizony sok mindenre gondolok. Leginkább arra, hogy már annak is van jó huszonöt éve, hogy jómagam rákapcsolódtam a Beatrice történetére. Hozzájuk kapcsolódik a legelső koncert-élményem, ahova már szülői kíséret nélkül jutottam el, tizennégy évesen, egy katonai reptérre, MiG-29-ek, részeg kiskatonák és még részegebb civilek közé. Itt szívtam el az első cigit életemben, itt láttam zenészeket térdelni a színpadon (a közönség néhány tagját meg a porban), és itt figyelhettem meg egy komolyabb bunyót is, ami olyan vehemensre sikeredett, hogy Feró még a koncertet is megszakította miatta.
Aztán emlékszem, hogy bő tíz évvel később összefutok egy fesztiválon ugyanazzal a rég látott haverral, akivel anno a reptéren is együtt voltunk. Mindketten elég rossz passzban vagyunk, de nem jó a Ricse sem. A tagság már ki tudja, hányadszor cserélődik le az egykori nemzet csótánya mögül, és valahogy nem igazán akar összeállni a kép. Önkritikájuk azért van, hiszen lenyomják a Kifakult sztárt is, hogy a koncert végére aztán már mi is hangulatba kerüljünk. Azt, hogy „azért szar ez az egész világ, mert ti, emberek szarok vagytok" már senki sem üvölti nálunk szebben. Hazafelé aztán röhögve állapítjuk meg: hát úgy néz ki, Ricse koncerten tíz évente kell összefutnunk, úgyhogy akkor viszlát egy évtized múlva! Néhány hónappal a kitűzött határidő előtt halt meg.
Szóval ezek mind-mind eszembe jutottak, és az is, hogy talán éppen ezért nem tudok tartósan haragudni Nagy Ferencre, műveljen bármilyen szörnyűséget is, legyen az revüműsorban korcsolyázgatás, politikai szerepvállalás, vagy éppen nézhetetlen filmekben való ripacskodás. Mert aki olyan dalokat írt meg, mint amik ezen a tavaly év végén a Barba Negrában felvett (és nyilván az áprilisi arénás nagykoncert apropóján kiadott) koncertanyagon is szerepelnek – csak nézzük a mindenki által kívülről fújt klasszikusokat: Jerikó, Nem kell, Nagyvárosi farkas, XX. század –, annak azért sok mindent megbocsátunk. Még azt is, hogy az egykoron „egy rakás elfuserált zseni" gyűjtőhelyéül szolgáló bandát a saját kísérőzenekarává fokozta le. És azt is, hogy helyenként már nem megy úgy, mint régen, a Térden állvát például konkrétan miatta kell elsietnie a zenészeknek is, ezzel pedig éppen az eredeti bluesos lüktetése vész el. Azt pedig már tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy a csapatból egyébként éppen a napokban kilépő Magasvári Viktor Gyula nagyon nem játszik egy ligában szegény Lugosi Lacival, de azért adjuk meg neki, ami jár: az Én is egy kicsit szólóját igazán szépen odapakolta.
Eljutottunk oda, hogy tényleg minden régi nagy zenekar – legyen az magyar vagy külföldi – annyira túlnőtt már saját magán és slágerein, hogy történetüket egyre-másra dramatizálni támad kedve az ahhoz értőknek. Ezzel a trenddel pedig még jócskán az út elején járunk, és Budapest elég jól lépést is tart vele, elég csak a Queen-musicalre gondolni. Persze az Új Színházban futó Ricse-darabbal ezt pont nem érdemes párhuzamba hozni, hiszen itt valóban Feró és a zenekar sztorija elevenedik meg: egy sokrétű, árnyalatokkal teli, eseménydús történet elnagyolt, nyilván sok helyen kiszínezett, de szerethető és a lényegi pontokra azért kitérő, sok epizódot tekintve inkább szimbolikus feldolgozása, emblematikus alakokkal, afféle zenés kor(és kór-)kép, Feró és a Ricse esetében pedig tökéletes kísérőprogramja az évfordulónak. Nem mentes a hibáktól: bizonyos dramaturgiai elemek teljesen feleslegesek, más esetben pedig alapos háttérismeret nélkül nem teljesen érthető, hogy ki merre mit miért hogyan, ugyanakkor az alkotók okkal feltételezhetik, hogy aki erre beül, képben van – ezt el tudom fogadni, azonban egy tizen-huszonéves nem feltétlenül fog tudni mit kezdeni a cselekménnyel. Persze zenés darabnál eleve limitálni kell a prózát, és itt jegyezném meg, hogy a zenei részbe természetesen nem lehet belekötni – már csak azért sem, mert azt valóban a mai Ricse nyomja a színfalak mögött.
A klasszikus felállást alakító színészek (Fehérvári Péter, Siklósi Örs, Szakács Tibor, Vass György) szenzációsan jól levették a színpadi mozgást, Kurkó József Kristófot pedig külön ki kell emelni, mert nemcsak eljátssza Ferót, hanem szószerint belebújik a bőrébe, nem mellesleg pedig baromi jól is énekel. Persze maga a főhős is cameózik a darab végén egy – szó szerint – elegánsat. Farkasházy Réka tüneményes jelenség, de női főszereplőként, Feró második feleségét alakítva sajnos kissé vértelen volt. Kérdés persze, hogy mihez képest értékeljük, mert a femme fatale-nak szánt, Csuka Mónikát játszó Gregor Bernadett jelenlétének még ennyi súlya sincs, de szerencsére elég keveset is játszik.
Összességében tehát, ha kádárkolbásszal kényszerítenének a választásra, mindenképp az arénás bulira szavaznék a jubileum kapcsán, meg egy alaposabb dokumentumfilmmel sem vethető össze a darab, de akit nem zavar a sziruposabb, felszínesebb tálalás, annak érdemes jegyet váltani. Végülis nem ezzel „adta el” magát Feró, hanem már sokkal régebben.
Pálinkás Vince
A régi dalok közül a gyorsabbak (Üzenetek, Jerikó) amúgy is jobban állnak a mostani Ricsének, de a Nem kell összekapcsolása a Nem kell olyan istennel is egészen parádés lett. Az újabb darabok (a keménykötésű Csodálkozol, hogy iszom, a legfrisebb Fáj a szívem, a könnyedebb Lúzer, a Jól érzem magam, illetve a legbulisabb Ronda lány) meg nyilván a már rég összeszokott banda szerzeményei, úgyhogy hozzák is kisujjból a kötelezőt, főleg Laczik Fecó, aki toronymagasan Nagy Feró leghűségesebb katonájává vált az elmúlt sok-sok év alatt. De a csúcspont nyilván nem ezek közül kerül ki, sőt, érdekes módon még csak nem is Beatrice szerzemény, hanem a testvérbanda ős-Bikini dala, a Jáiáó, Eládió. Ez a nyugalomból őrült dühvel ránk ijesztő, majd zavart rettegésbe váltó tétel számomra mindent borít, pláne, hogy szerkezetileg is pontosan a tizenkilenc számos (!) anyag közepén foglal helyet.
De Bikini-nóta később is lesz még kettő, a mindenki által unásig ismert Fagyi meg a Mielőtt elmegyek, amiket anno ugye Feró írt, tehát részvételi jogosultságuk éppen van, de igazából a kutyának sem hiányoznának, ha lemaradtak volna. Pláne, hogy általuk és a közvetlenül utánuk érkező 8 óra munka/Azok a boldog szép napok kettős által a zárás már-már kibírhatatlanul lakosságivá válik, szinte látom magam előtt az önfeledten integető, vonatozó közönség rémalakját. Ezért a lezárásért tényleg kár, mennyivel jobban mutatott volna a végén mondjuk egy Epilógus, pláne, hogy az össznépi csujjogató után elég súlytalanná is válnak a tényleges zárlat szép Ady-sorai (Adja az Isten).
Mementónak kiváló, hangzásában bőven jó, de azért a fentiek miatt kicsit felemás lett ez a monstre, majd másfél órás (!) anyag, aminek amúgy nem is igazán értem a miértjét. Hiszen sokkal indokoltabb lenne a közeljövőben lezajló jubileumi buli hang- és/vagy képanyagát megjelentetni, számos vendéggel, feltételezhetően igen extra programmal. Ha meg tényleg így lesz, akkor ennek itt mi a funkciója? De mindegy is, hiszen a lényeg úgyis az, hogy Ricse, Ricse, Beatrice! Hórukk!
Hozzászólások
A fejembe látsz, valóban tervbe van véve.
Az egy mekkora lemez már...!
Abban nekem inkább az tetszett kevésbé, hogy a dalok terén nem volt olyan konzisztens a történet - egy Besült a mutatvány-nyal indítás, vagy a közepén egy Ronda lány azért a magamfajta rajongónál (mert 11 éves fejjel én is velük kezdtem a rockzene iránti szimpátiát) nemigen tehető sehova sem.
Ehhez képest az Üzenetek és a 2000. év felé hiánya elég bántó volt benne, pláne hogy a korszellemet elég jól sikerült elkapni sok helyen. (Korda György és Erdős Péter kifigurázása egyszerűen zseniális volt.) Vagy lehet, hogy ezek ma is túl aktuálisak ahhoz, hogy a színház számára kényelmetlen legyen ismert az politikai beállítottsága miatt? Valószínűleg ez utóbbiként került bele a lezárásba az a Dsida Jenő vers is (Psalmus Hungaricus), amelyet már sok éve játszanak koncerteken Feróék, de itt csak nagyon kilóg vele al lóláb...
Ettől még pozitív szájízzel távoztunk, de azzal a megállapítással is egyet kell értenem, hogy aki nem ismeri jól azt a korszakot - legalább a történelemkönyv ekből, múzeumokból vagy filmekből (mert nekem is csak az óvodás-kisiskolás koromat határozta meg a szocializmus az akkori rajzfilmekkel, reklámokkal és édességekkel) - és emellett a zenekart se nagyon, az kevésbé tudja megfelelően értelmezni az előadást.