Shock!

A Neurosis is a kivételes státuszú csapatok sorát gyarapítja a színtéren, amiért mindent meg is tettek az elmúlt három évtized során. Ugyanakkor – mint minden hasonló korú zenekar – Scott Kellyék is beléptek abba a körbe, amelynek tagjainál már gyakorlatilag kötelező régenjobbvoltozás követi egy-egy újabb anyag megjelenését, és néha egészen végletes véleményekkel is találkozik az ember itt-ott. Számomra ugyanakkor sosem tűnt drámainak a helyzet az apokalipszis minden bizonnyal legautentikusabb megzenésítői esetében: a Neurosis Steve Albini segítségével nagyjából a '90-es évek második felében véglegesen rátalált arra a hangzásképre, amit azóta is rendületlenül bontogatnak tovább, és ugyan egyik lemezük sem ugyanolyan, mint az előző, de igazán nagy váltások már nincsenek náluk.

Szerintem nagyjából ennek tudható be az esetleges fanyalgás, pedig ahogy mondtam, szinte minden hasonló korú, idősödő táborral rendelkező zenekar ebben a cipőben jár. A zenéjük minősége ma is magas, legfeljebb nem hat már úgy az emberre, mint amikor annak idején kigúvadt szemekkel, a muzsika atmoszférája által agyonnyomva próbáltam megfejteni, mi a jóistent is hallok mondjuk a Times Of Grace-en. Ilyen elementáris hatást a Fires Within Fires sem gyakorol a hallgatóra, de a Neurosis továbbra is megbízhatóan hozza minden egyes saját paneljét, amelyek ráadásul elég izgalmasak is ahhoz, hogy még ennyi év után se találjuk őket elcsépeltnek. Még az említett Albini-féle hangzáskép is nagyjából hasonló a Times Of Grace óta, bár apró nüansznyi differenciák persze mindig akadnak. Így aztán jelentős részben szerintem pillanatnyi hangulat függvénye is, kinek éppen melyik albumuk kapja el a fejét az újabbak közül.

Azért fogalmazok így, mert ettől függetlenül is tartom, hogy a csapat egyénileg legkreatívabb, legjobb korszakát a Through Silver In Blood – Times Of Grace – A Sun That Sever Sets hármas fémjelezte, és ezen a friss lemez sem változtat. De nem is kell, hogy változtasson. A Neurosis mindig is híres volt róla, hogy magasról tesz mindenféle elvárásra, külső körülményre, és csakis a saját útjukon járnak szilárdan, eltökélten – a továbbra is túlvilági súlyú, nyomasztó, ám emellett is sajátos, gyászos szépséget rejtő muzsika mellett ennek megfelelően most sem lehet elmenni szó nélkül.

Öt friss dalt kapunk negyven percben, a szokásos stílusban: zajosan odakent, doomos riffek és hasonlóan védjegyszerű ambientes részek hátán hömpölyög előre a vastag hangzásrétegekből összeszőtt muzsika, miközben Kelly és Steve Von Till nagy üvöltésekkel és ha lehet, még léleknyomorítóbb tiszta dallamokkal festi meg a zenekar lázálomba illő vízióit. És tényleg, nehéz eldönteni, mi fajsúlyosabb: az A Shadow Memory disszonánsan vánszorgó, kínzó hangulata, vagy netán a Broken Ground finom, fájdalmasan szép betétei, ahol az ember szinte látja lelki szemei előtt a Ragnarök utáni világot a civilizáció romjaival, Steve meg úgy dalol benne, mintha valami poszt-apokaliptikus igricként okítaná a maroknyi túlélőt. Aztán persze ezt is olyan gigászi riffekkel meg üvöltésekkel szaggatják ízekre, hogy az ember csak les, mint tyúk a szatyorban. Szerintem most ez a legerősebb szerzemény, de a záró, tíz perc felé kúszó, monumentális Reachet is említhetem csúcspontként, ahol ismét úgy dalol a két ronda főember, hogy muszáj meghajolni előttük.

A zenekarra jellemző kettősség tehát most is megvan: egyszerre rémesen rút és gyönyörű, amit csinálnak. És egyben persze őserejű, transzszerű, meg minden hülye jelzőt elsorolhatok, amit általában rájuk szokás aggatni. Tök feleslegesen persze, hiszen a Neurosis által produkáltakat nem nagyon lehet szavakba önteni. Ez a lemez nekem most összefogottabbnak és erősebbnek tűnik, mint mondjuk a legutóbbi Honor Found In Decay, de lehet, hogy másnak más benyomásai lesznek. A lényeg mindenesetre egyértelmű: saját keretei között sem hoz már igazán újat a Neurosis, de az általuk produkáltak minősége ma is önmagáért beszél.