Én magam sem tudom megmagyarázni, miért csúsztam hónapokat a tavalyi Night Ranger-lemez kritikájával, főleg, hogy a High Road elég rendesen szólt is nálam 2014 folyamán. Sőt, némi szájhúzogatás mellett akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez volt az egyik azon kevés dallamos hard rock/AOR-megjelenés közül tavalyról, amit igazán sikerült megkedvelnem... Aztán persze Jack Bladeséknél is gyökeresen új helyzet állt elő, amikor nem sokkal a megjelenést követően, nyár végén David Coverdale elcsaklizta Joel Hoekstra gitárost a Whitesnake-be. Így a banda jelenleg már Keri Kellivel turnézik.
A Whitesnake-táborban azóta is folyik a vita, megfelelő ember lesz-e Hoekstra Doug Aldrich helyére, én azonban a Night Rangerben nyújtottak alapján nem érzem magam alkalmasnak a kérdés előzetes megválaszolására, lévén ebben a bandában mindig is Brad Gillis számított az elsőszámú gitárosnak, legfeljebb a klasszikus korszak másik nagy arca, Jeff Watson tudott valamennyire felnőni mellé. Vagyis Hoekstra igazi másodhegedűs volt a Night Rangerben, és azt már csak az érdekesség kedvéért tenném hozzá, hogy sokan nem tudják, ám hét-nyolc évvel ezelőtt Reb Beach, a Whitesnake másik jelenlegi gitárosa is lehúzott pár turnét Gillis oldalán. Szóval a kialakult helyzet sajátos, de a High Road alapján szerintem senki se vonjon le következtetéseket azt illetően, mi várható a következő 'snake-albumtól...
A Night Ranger előző nagylemeze, a 2011-es Somewhere In California az életmű egészét tekintve is a jó albumok közé tartozott, így különösebben nem aggódtam előzetesen a folytatás miatt sem. Mivel a High Road a tavaszi megjelenés óta is rendszeresen előkerül, most már azt is megkockáztathatom: hosszabb távon is meggyőző lett a következő lépés, és valahol egy – de tényleg csak egy – fokkal hagyományőrzőbb, retrósabb is, mint a California. Dalok tekintetében a 2011-es anyag egy hangyányival talán izmosabb volt, de igazán eszelős differencia ezen a téren sincs, ez egy végtelenül megbízható, professzionális módon összepakolt amerikai hard rock-lemez szuperszonikus vokálokkal, eszelős hangszereléssel és azzal a bombasztikus érzésvilággal, ami harminc évvel ezelőtt akkora sztárrá tette ezt a bandát a tengerentúlon. Európa sosem volt annyira vevő az ilyesmire, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a Night Ranger száz százalékos jenki banda jenki muzsikával. Fő üzenetük ma is annyi, mint a fénykorban: you can still rock in America. És ez így is van rendjén.
Különösebben részletekbe menően nem akarnám már elemezni az albumot így, nyolc hónappal a megjelenése után, ugyanakkor hiba lett volna nem megemlékezni róla a Shock! hasábjain. Lehet, hogy sokak számára kissé porosnak tűnhet ez a békebeli jukebox-rock, de ha gerjedsz a minőségi melodikus muzsikákra, és belehallgatsz a talán legerősebb, régi Night Ranger-sorokat is a szövegbe applikáló Knock Knock Never Stopba, a Rollin' On bluesosan jammelős futamaiba, az I'm Coming Home nagy terű, országúti témáiba (a '80-as évek nagy mozisikereinek stáblistái alatt mentek ilyen típusú dalok annak idején), a monumentális refrénű Hang Onba vagy a Mountain Song AOR-himnuszába, érteni fogod, miről beszélek. Az olyan finomságok meg valóban nem teremnek minden bokorban, mint amikor például a Don't Live Here című balladában teljesen váratlanul, hirtelen felgurgulázik a Hammond, és valami olyan irányba viszik el, amire nem számítottál volna. Na, hát ez az, amit nem lehet tanulni.
Ezúttal talán nem született akkora dal, mint legutóbb a Somewhere In California vagy a Live For Today, de Jack Blades szájából még 60 évesen sem hangzik nevetségesen, hogy every day feelin' like a saturday night, és ez itt a lényeg, nem más. Dallamrock-fanok nem engedhetik meg maguknak ilyen ínséges időkben, hogy kihagyják az efféle albumokat.
