Shock!

This is the end, énekelte valamikor egyszer Jim Morrison, és most a német Obscura ötödik lemeze is valami hasonlóról szól. Szerencsére persze nem a bandát kell temetnünk, Steffen Kummererék hallhatóan erősebbek, mint valaha, és eszük ágában sincs épp most visszavonulót fújni. A Diluvium a csapat négylemezes koncepciójának befejezését testesíti meg olyan bivaly erővel, amire még az előzőek fényében sem igen számítottam volna. Pedig a formula ezúttal is a régi. A Human-korszaktól számított Death pengeéles komplexitása és a Cynic jazzeses, szabadelvű felfogása keveredik itt progresszívnek nevezett, de valójában inkább bonyolult hangszeres megoldások alkotta játékkal, amire persze hatottak még a jelenkor aktuális extrém zenei hatásai is. A végeredmény mindennek ellenére, vagy pont ennek köszönhetően ismét obscurás lett.

A németek lemezeinél általában az első egy-két hallgatás után csak azt szoktam érezni, hogy ez ismételten egy iszonyatosan tömény, szerteágazó anyag, a riffek megannyi vaskos betoncsápként tekergőznek körülöttem, és vagy egyre lecsúsznak rólam, vagy birkózni kényszerülök velük, hogy aztán kiderüljön, ki az erősebb, és beránt-e a témahalom, vagy félredob. Az előző koronghoz mérten a mostanival való ismerkedés már jóval könnyebben ment, habár a Diluvium is jellegzetesen az a fajta alkotás, amit nem lehet csak pár hallgatás után feldolgozni, a németek zenéje túl sűrű ahhoz, sőt, a lemezeiken megjelenő témák sem épp a legkönnyedebbek közül valók, elég csak arra gondolni, hogy a Diluviummal bezáródó koncepciólánc olyan tárgyköröket érintett a négylemezes utazás során, mint vallás, asztrofizika, evolúció vagy filozófia. Teljesen könnyed, vasárnap délutáni teázáshoz való gondolkodnivalók, nem igaz?

A Diluvium a halálról, a végső pusztulásról szól, s mindennek tükrében jellemző is az anyagra egyfajta sötétebb hangulat. A nyitó Clandestine Starsban felcsendülő cynices torzított refrén mintha az életfázisuk utolsó ciklusához elért csillagok végső halálsikolya lenne, de hasonlóan fatalista kisugárzása van az Emergent Evolution rohanó riffjeinek és borongós énektémájának is. Kummerer a vokáltémák terén is sokat fejlődött, az éneket egyre magabiztosabban használja hangszerként, s nem csupán kötelező plusz elemként, ami nagyban gazdagítja, és végeredményben formálja is a csapat zenei világát. Arról már nem is beszélve, hogy – talán ennek is köszönhetően – az első két dal talán a legemészthetőbb az Obscura katalógusából, habár a Petőfi Rádióban való megjelenéshez még így is túl okos a zene. Ezt erősíti az a tény is, hogy a négy lemez dalai között előfordulnak visszautalások, vagyis ha egy szerzemény ismerősnek tűnik, érdemes visszaásni az előző három anyagban, jó eséllyel rá fogunk bukkanni annak testvérére.

Talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a zenészek sem fejlődtek vissza, sőt, a csapat egyre mívesebben csiszolt dalokat produkál, a Diluviumon pedig sorjáznak a kerekebbnél kerekebb szerzemények. Mert hiába adagolja sűrűn Kummerer és Rafael Trujillo párosa az egymásba csavarodó riffeket, egyáltalán nem tűnik átláthatatlannak a végeredmény, mint ahogy Sebastian Lansert sem lehet a lemez szétdobolásával vádolni, pedig az ütőshangszer gyakran mintha önálló tudattal rendelkező élőlényként lüktetne és dühöngene a háttérben. Az effajta technikás jazzes death metalban az egyébként mostohagyereknek számító basszusgitár is fontos szerepet kap, kevés olyan más irányzat létezik, ahol a basszerosok a technikai tudásuk miatt ismertek, és nem mondjuk azért, mert épp ők a banda alapítói. Linus Klausenitzer ennek megfelelően úgy doromboltatja az Ibanezét, hogy kicsordul tőle az ember könnye: hallgassuk csak meg a nyitó dalt, micsoda témákat és szólót pakol oda az előtte megnyíló hangterekbe, de egyébként is jellemző játékára ezen a lemezen egyfajta elmélázós, morózus játékmód, ami nagyban hozzátesz a Diluvium koncepciójához is. Érdekesség még, hogy ezúttal az albumon mintha most először a Gojira hatását is felfedezni vélném, a The Conjuration ultrasúlyos riffeléséről vagy az An Epilogue To Infinity dinoszauruszlábakon csörtető staccatóiról nekem legalábbis a franciák sajátos világa ugrott be.

A lemez hangzása még talán az elődjénél is tisztább és szellősebb, így nincs az az érzete az embernek, mintha egy ráomlott tízemeletes lakóház törmelékei alól kéne kimásznia. Ennek ellenére a Diluvium is ugyanolyan odafigyelést igényel, mint elődei, ne tévesszen meg senkit a néhány fogós énektéma vagy a tágasabb hangzás. Nálam a Diluvium egy árnyalatnyival erősebbnek tűnik az Akróasisnál, de a pontszámomban ott van a négylemezes tömb összetljesítménye is.