Shock!

Megbízhatóság, Orange Goblin a neved! Mert bizony az angol négyes most is pontosan ugyanazt csinálja, amit az elmúlt bő két évtizedben megszokhattunk tőle – értve mindezt a stílusra, a hozzáállásra, a minőségre, de még arra is, hogy továbbra sincs náluk tagcsere, még véletlenül sem. És ez teljesen rendben is van így, ők sem nyilatkoztak semmi mást előzetesen, maximum annyit, hogy talán ez az eddigi legsötétebb hangulatú lemezük. És valahol még ez is igaz, bár én inkább azt mondanám, hogy Ben Ward és barátai most vitték végbe azt, amit legutóbb, a Back From The Abyssnél akartak. Azaz egy olyan, összegző jellegű művet letenni az asztalra, amiben ott kavarog minden, amit csak a goblinok szeretnek: a klasszikus heavy metaltól elkezdve a stoneren, a punkon meg a doomon át egészen a bluesig. Nem kis feladat mindezt így összepasszintani, és az Abyss esetében nem is éreztem úgy, hogy maradéktalanul sikerült volna. Most viszont igen.

A Sons Of Salem nyitánya például hamisítatlan Goblin-himnusz, dinamikus, agresszív ének által kísért súlyos riffelés, így kell ezt csinálni! Rögtön a címadó követi, ami akusztikusan kezd ugyan, de ez persze csak beetetés, mert később ebből is egy kicsit kimértebben, de azért tiszteletet parancsoló módon döngető stoneres darab lesz, amiben pedig nem kisebb közreműködő villantja meg a tudását, mint Phil Campbell, a Motörhead egykori bárdistája. Az érdekes pedig az, hogy a dal még így sem kap különösebben 'head-jelleget, nem úgy, mint a soron következő, szép sebességgel húzó Renegade, pláne a lemez másik felében megbúvó Suicide Division. Ez utóbbi tényleg simán rákerülhetett volna bármelyik késői Lemmy & Co.-anyagra is.

És hogy mik vannak még itt? Hát, elég sok minden, mint például egy könnyebb kezdésből kibontakozó, majd azért szépen bedörrenő, kicsit slágeresebb és az énekben totál NWOBHM-témákat alkalmazó Ghosts Of The Primitives, egy tipikus kis stoner átvezető (In Bocca Al Lupo), egy bluesrockos már-már-ballada (!), amiben a jó öreg Ben hangja szinte recseg-ropog (The Stranger), meg persze a mindenható Black Sabbath előtt fejet hajtó, doomosabb Burn The Ships. Nem semmi kavalkád, az már igaz, a legjobb darab azonban a korong közepe felé elterülő Swords Of Fire, ami Martyn Millard libabőröztető basszusfutamából ágyaz meg egy iszonyatosan sötét atmoszférájú, misztikus hangulatnak, ami a középtájt egy ügyes csavart követően olyan vágtába vált át, hogy csak nézek. Ha engem kérdezel, ez bizony a csapat valaha írt egyik legjobb dala! De hasonlóan pofás a záró Zeitgeist epikus súlya is, és ha minden igaz, ebben újfent Campbell apánk csap a húrok közé, és a dal vége valóban kvázi-gitárorgiává válik. Mint ahogy egyébiránt az egész lemez is az, mivel Joe Hoare gitárjátéka már jó ideje a csapat titkos fegyverét jelenti, érdemes sokszor kifejezetten arra figyelni, hogy ő miket játszik össze. (Halld például a Ghosts of The Primitives zseni szólóját.)

Ha mindehhez hozzácsapjuk, hogy a hangzás már megint tök jó lett, és a csapat abszolúte két lábbal az underground talajon álló mentalitása is példaértékű, már nem is nagyon van mit hozzáfűznöm. Illetve, talán csak annyit: országomat egy Orange Goblin-koncertért!