Shock!

Kedvenc goblinunk életébe bizony a legjobbkor ütött be a bő két és fél évvel ezelőtti A Eulogy For The Damned. Már éppen kissé megroggyanni látszott a szervezet, amikor is majd' fél évtizedes pihenő után jött az Eulogy, amit mind a mai napig közel tökéletes mesterműnek tartok, és igencsak ronggyá hallgattam. A Goblin pedig az elmúlt két év jelentős részét turnén töltötte, amit szinte csak azért szakítottak meg, hogy végre kiadjanak egy koncertlemezt, ami perfekt módon jelenítette meg, hogy miért is tartják őket az egyik legjobb stoner metal bandának. A Candlelight is teljes mellszélességgel áll a banda mögött, a hívek pedig egyre nagyobb számban jöttek elő a föld alól, olyannyira, hogy a lemez még az angol listákra is felkúszott.

Ben Wardék tehát lényegében feljutottak egy olyan magaslatra, aminél tovább egy ilyen, kompromisszumoktól mentes, szutykos és mindenkor kizárólag a saját feje után menő muzsikával nem nagyon lehet jutni. Maximum ha feladják az elveiket, de ettől azért nem nagyon féltettem a torzonborz négyest. Ward sem árult zsákbamacskát, előzetesen olyanokat ígért, hogy jön a definitív Orange Goblin-anyag, ami mindent felvillant abból, ami valaha is meghatározta a muzsikájukat. Márpedig ebbe beletartozik ám a stoner mellett a blues, a doom, a punk, a klasszikus heavy metal és ha nagyon akarom még a pszichedelikus zenék is. Na, amikor ilyesmiket nyilatkozgatnak a zenészek (pláne a nyolcadik lemez előtt), akkor szokott jönni a nagy pofára esés, jobb esetben a „sokat markol, keveset fog"-effektus. Szerencsére a Back From The Abyss esetében a legkevésbé sem erről van szó.

Hanem arról, hogy ide aztán tényleg sok minden belefért, bár elismerem, hogy a lemez még ezzel együtt is elég egyértelműen kezd a tipikusan Goblin-féle stonert felvillantó, hihetetlenül klisés című és megmosolyogtatóan hatásvadász szövegű Sabbath Hexszel, és az utána következő, karcos Übermensch sem lógott volna ki akár az előző anyagról sem. A The Devil's Whip viszont már meglepetést rejteget, hiszen goblinék megírtak egy echte Motörhead dalt, és elég meggyőzően is nyomják. A Demon Blues később megint jófajta stoneres téma, címéhez híven blues alapokkal, de azt, hogy miről is szól az újabb keletű Narancs Kobold ezeknél sokkal jobban jeleníti meg a lemez közepén helyet foglaló Heavy Lies The Crown. A szövegében és zeneileg is jócskán klasszikus metal hatásokat mutató dal a felétől kezd végképp átvedleni hamisítatlan melldöngetős, himnikus metal csatadallá, olyanná, amit még a Grand Magus is megirigyelne. Isten bizony, ráadásul hasonló pályán játszik majd a maidenesen galoppozó (!) Mythical Knives, de az album legvégén a remek Blood Of Them is. Közben a pörgős Bloodzilla újfent eléggé Lemmy-gyártmánynak tűnik (és sajna nem is túl acélos), a The Abyss pedig próbál misztikusabbnak tűnni, mint amilyen valójában. Igazán doomos tétel pedig alig, igazából csak a záró The Shadow Over Innsmouth (sokáig éljen H. P. Lovecraft!) mutat ilyen jelleget, de az is csak nagy vonalakban. Szóval, tényleg van itt minden, mint a legjobb kuplerájban, olyannyira, hogy még némi ellazult, már-már funkos témázgatás is belefért a jócskán bő lére eresztett, hét perces Into The Arms Of Morpheus zárásába.

Ha most azt gondolod, hogy ebben aztán nem sok kohéziós erő működhet, tévedsz, mivel egészen jó arányérzékkel dolgoztak a srácok, és a majd' egyórás hossz ellenére is csak néhány dalnál érzem azt, hogy ezt bizony meg kellett volna nyesni (pedig egyre kevésbé csípem a hosszú lemezeket). Kiemelést érdemel még, hogy Ward bátyó lemezről lemezre egyre biztosabban bánik a hangjával, és szerencsére ismét ugyanazzal a Jamie Doddal dolgoztak, aki már múltkor is kihozta belőlük a maximumot. Azt viszont így sem hallgathatom el, hogy a Back From The Abyss nagy része (különösen az anyag második fele) bizony eléggé elmarad az Eulogy színvonalától, sajnos kevesebb megjegyezhető riff, kevesebb csúcspont és igazán pofás szóló jön szembe (oké, ez utóbbiak terén sosem voltak túl acélosak). Persze ez még így is bőven nagyon jó, a brit négyes vitán felül a stílus egyik legérdekesebb és legszerethetőbb bandája, akik nem nagyon hibáznak, és nem is lenne különösebb baj, ha ez a jövőben is így maradna.