Shock!

Az Orange Goblin mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Egyrészt a rajongójuknak tartom magam, mióta csak tizenpár évvel ezelőtt első ízben hallgattam meg a Time Travelling Bluest, azonban ennél is fontosabb, hogy végső soron éppen nekik köszönhetem, hogy a Shock! környékére vetett a sors. Enyhén szólva is elfogultnak vagyok tekinthető hát velük szemben, azt azonban ezzel együtt is el kell ismernem, hogy legutóbbi munkájuk, a Healing Through Fire nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Nem az, hogy gyenge lett volna (olyan lemezt eddig még nem készített a Narancs Manó), pusztán úgy éreztem, hogy a csukott füllel is jól hallható általános szigorodás ellenére mintha elfelejtkeztek volna legnagyobb fegyverükről: elmaradtak az olyan fogós témák, amelyek mellett még Ben Ward dalnok szerényebb képességei is aduásznak tűnhettek volna. Így aztán úgy véltem, tán nem ártana egy hosszabb szünet beiktatása, majd rendet téve kicsit a fejekben, újult energiával nekiveselkedni a dalírásnak, és akkor akár még olyan remek nótafüzér is kijöhetne a dologból, mint anno a Thieving From The House Of Godon.

És ezek a brit stoner fenegyerekek éppen így is tettek: eltűntek négy és fél évre, de csak azért, hogy egy olyan méregerős albumot vágjanak röhögve a képünkbe, mint az A Eulogy For The Damned. Ami bizony a legjobbjuk a 2000-es The Big Black óta.

Kezdjük ott, hogy a Eulogy kábé az eddigi legjobban megszólaló korongjuk, és közel sem mindig igaz az, hogy a stoner rock esetében minél kásásabb valami, annál jobb. Mert ugyan itt is megvan a kellő mocsok és füst, azonban pontosan hallani minden pörgetést, valamennyi groove-os gitártémát és hideglelős basszusfutamot, és ennek tényleg csak örülni lehet. Emellett pedig olyan témákat sikerült összehozniuk, amiket rossz esetben is harmadik hallgatásra már elégedett vigyorral a képén fejből fúj az ember. De komolyan, sokszor még a gitártémák is énekelhetőek, hallgassuk csak meg a nyitó, tipikus goblinos Red Tide Risingot, a gitárgyilkos Acid Trialt, vagy épp a záró, hét és fél percével már-már epikus címadót, megállapíthatjuk, hogy Joe Hoare gityós már rég teljesített ennyire jól. Az utóbbi lemezeken rendre úgy éreztem, hogy mégiscsak kellene keríteniük egy másodgitárost az idejekorán megpattant Pete O'Malley helyére, most azonban ennek nyoma sincs. Joe minden egyes szólója és riffje üt, néha pedig olyan harmóniákra ragadtatja magát, amilyeneket hirtelenjében nem is tudom, alkalmazott-e valaha korábban.

Nincs is miért mellébeszélnem, itt bizony a lemez minden egyes dala telitalálat (számomra legalábbis mindenképp), és egészen változatos is – van itt stoneresebb tétel, mint a Return To Mars (az a dobtéma, kegyetlen!), vagy épp a hideglelős döngölde Death Of Aquarius, és vannak súlyosabb darabok is, mint a nagyszerűen megírt, hol vérfagyasztó, máskor doomosan málházós The Fog, vagy épp a fémes Stand For Something, és Bishop's Wolf – csak épp töltelék nincs. Kettőt viszont emellett is ki kell emelnem: a hippi korszak egy hírhedt(en szar) filmjéből (Satan's Sadists) származó részlettel indító fékevesztett rock and roller The Filthy And The Few és az utána következő hatalmas stoner himnusz Save Me From Myself (az a refrén, bazzzz!) kettőse egyszerűen mindent elsöpör az útból. Itt - nemkülönben az A Eulogy For The Damnedben is - még Ben Ward is szépen kitesz magáért, adottságbeli korlátait átugorva olyan dallamokat présel ki magából, amelyekről nem is nagyon hittem volna, hogy egyáltalán benne vannak.

Mondom, elfogult vagyok a Narancs Manóval, de amíg ilyen lemezeket gyárt le, simán az is maradok. Az OG igazából minden fronton lépett egyet előre, karrierje egyik legjobb lemezét leszállítva, és ez azért ennyi idő után nem semmi. Mivel az új Biohazard nem különösebben jött be, a Lamb Of Godot pedig még nem is hallottam, számomra bizony ez 2012 első nagy dobása. Még az is lehet, hogy „évlemeze" lesz, de hát február elején ki olyan őrült, hogy ilyesmit ki merjen jelenteni?