Shock!

Ha mondjuk úgy másfél-két évvel ezelőtt nagy összegben kellett volna fogadnom, hogy Ozzy Osbourne képes lesz-e még valaha összepofozni egy komplett stúdióalbumot, nem biztos, hogy az igenre teszek, de végül a szokásosan nehéz vajúdás után csak megérkezett a Black Rain.

Ozzy legutóbbi lemeze, a 2001-es Down To Earth szerintem mai füllel is egy kitűnő anyag, de nem tagadom, azért igencsak örültem annak, hogy Zakk Wylde ezúttal nemcsak a stúdióban csatlakozott a düledező legendához, mint akkor, hanem a dalokat is együtt pofozták össze. Valamit az is jelez, hogy visszatért a borítóra a Live & Loud után nyugdíjazott klasszikus Ozzy logo egy mutálódott verziója, arról nem is beszélve, hogy Osbourne és Zakk az aktuális interjúkban előszeretettel emlegetik ezt az albumot a No More Tears igazi folytatásaként.

Mint a hasonlóan intézményesült előadók esetében az általában lenni szokott, úgy Ozzy hívei is imádnak a létező legszélsőségesebb véleményeket megfogalmazva egymásnak esni az aktuális produktum felett. Ennek megfelelően a rajongók nyilván évek múlva is vitatkozni fognak majd azon, hogy folytatása-e bárminek is a Black Rain, az azonban meggyőződésem, hogy idővel sok olyannál is beérik majd ez a lemez, aki előzetesen kételyeinek adott hangot vele kapcsolatban (emlékezzünk csak, ez a Down To Earth-nél is így történt). Ennek egyetlen oka van: baromi jó az album. Annak nyilván nem fog tetszeni, aki leragadt a Blizzard – Diary duónál, és azóta is fanyalogva hallgatja Ozzy újabb anyagait, és annak sem, aki számára 1991-ben lezárult a metal története és nem képes elfogadni, hogy az úgymond fénykorszak és annak érzésvilága sosem tér már vissza, netán még ma is rémülten behúzódik a sarokba, ha elektronikus effekteket hall egy rocklemezen. Aki azonban nem zárkózik el a súlyosabb, marconább hangzásoktól, a modernebb megszólalástól, annak garantáltan be fog jönni az album.

Már az indítás is kimondottan agresszív: a Not Going Away masszív, elbrutalizált riffje simán elférne valamelyik Black Label Society albumon is, a refrénben még Ozzy is a legrikácsolósabb hangján hozza magát. Több, mint ütős kezdés. Az I Don't Wanna Stop szimpla nyitása tényleg tiszta No Rest For The Wicked / No More Tears feeling, de később Zakk itt is erősen átmegy BLS-be. A dallamvezetés mindazonáltal hamisítatlan Ozzy, nem véletlenül lett ez az első single. A címadó dal kezdésének hangulata az Ozzmosis lemezt idézi, majd itt is bejön némi szolid Black Label érzés, de még szájharmonika, sőt, a szöveg háborús témájához illően keleties motívumok is felbukkannak. Mestermunka, ez nem is képezheti vita tárgyát. Ugyanígy csakis felsőfokban tudok beszélni a Lay Your World On Me balladáról, amihez hasonlóakat lehet, hogy hallottunk már korábban, de akkor sem lehet nem szeretni. A hangszerelés csodálatos, attól az éteri, mágikus dallamtól pedig, amit Ozzy énekel, egyszerűen képtelenség megszabadulni.

Valószínűleg a The Almighty Dollar lesz a legtöbb vitát kiváltó új dal. Ugyan az elektronikus effektekkel, samplerekkel sehol sem spórolnak a lemezen, de kétségkívül itt játsszák a legnagyobb szerepet, ami által a zenei alap körülbelül olyan lesz, mintha a Black Label Society és a Marilyn Manson közös jamre adná a fejét, de Ozzy teljesen eltorzított hangja által is egészen más lett a végeredmény, mint bármi, amit eddig csinált. Elsőre talán furcsa, de hosszabb távon mindenképpen meggyőző a dolog. A gyorsabb 11 Silver hagyományosabb dal, sőt, valahogy a 21. századi megszólalás ellenére is ezt érzem az egyik legtradicionálisabb Ozzy nótának a lemezen. A kissé repülős, de vastag gitárokkal teli, tempós Civilize The Universe szintén régebbi emlékeket idéz, bár ezt a dalt azért nem érzem mestermunkának, inkább csak jól elhallgatható. A Here For You tipikus zongorás Ozzy líra vonósokkal, rengeteg Beatles-érzéssel – nem veszi fel a versenyt az előző lemez Dreamerével, de azért kellemes.

Érdekes, hogy a lemezt a végére pörgetik fel a csúcsig, a záró Countdown's Begun – Trap Door kettős hatalmas telitalálat. Előbbi még annak ellenére is roppantul emlékeztet a klasszikus No Rest / No More korszakra, hogy Zakk megint Black Label Society-san brutál módra hozza benne magát, de a Trap Door is jó súlyos nóta, ráadásul nemcsak tam-megdolgozós refrénjével tarol, hanem dallamaival is. Halványan még az első két Ozzy lemez világát is felfedezni vélem az énektémákban, de a dühös, döngölős középrész is óriási (itt megint csak megkerülhetetlen a BLS felemlegetése).

A maestro hangjába természetesen most is alaposan belenyúltak a stúdióban, sőt, mára elértük azt a szintet, hogy önmagában, mindenféle effektes – többszörözött háttérvokálos mankó nélkül, tisztán nem is nagyon hallhatjuk Ozzyt. Ennek ellenére furcsa módon nem zavaró a dolog úgy, mint például az Ozzmosis egy-két dalában volt. Ami a zenészeket illeti, többen is Zakk Wylde kifulladásáról beszélnek/cikkeznek az utóbbi időkben, amivel még akkor sem tudok egyetérteni, ha azt habozás nélkül elismerem, hogy vadállat barátunk nem hozza már azt a varázslatos formát, amit a No More Tears korszakban. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy itt maga a megközelítés is más. Zakk hangzása mindenesetre védjegyszerű, játéka önmagáért beszél. A dobos továbbra is Mike Bordin, aki nem villant túl nagyokat, inkább csak hozza a kötelezőt – ellentétben az új basszusgitárossal, Rob „Blasko" Nicholsonnal. Ha a szokatlan súlyosság és néhány hangszerelési megoldás mellett van igazi meglepetés ezen a lemezen, az kétségtelenül Rob Zombie korábbi emberének teljesítménye. Blasko minden túlzás nélkül méltó folytatását hozza annak, amit Mike Inez lefektetett a '91-es albumon, futamai borzongatóak, az ember nem tud nem figyelni rájuk, ráadásul sok helyen legalább akkora szerepet kapnak, mint Zakk masszaszerű gitárjai. Nem meglepő módon Kevin Churko producer is kiváló hangzást biztosított az albumnak (állítólag Ozzy hathatós segítségével, de hadd ne vegyek be azért mindent, amikor szerencsétlen ember már menni is alig tud).

Szerintem a Black Rain a hangzatos promószövegekkel ellentétben nem a No More Tears folytatása, hanem szimplán csak a következő Ozzy anyag a sorban, ami néhol – nem direkt módon – tényleg jótékonyan megidézi az énekes egyes korszakait, összességében azonban minden hangjában benne van 2007 szellemisége is. Nem tudom, van-e még egy lemez Ozzyban – ha jobban belegondolok, 30 éve folyamatosan ez vele kapcsolatban a nagy kérdés... – , de ha a Black Rain az utolsó a sorban, akkor méltóképpen fejezi be vele a pályafutását. Azt azért nem mondom, hogy odateszem ezt az albumot a No More Tears mellé, de hogy azóta nem csinált jobbat, abban egészen biztos vagyok.