Újabb pénzcsinálási akció a nagyméltóságú Sharon asszonytól, ugyanakkor a jobbik fajtából. Már úgy értem, a karácsonyi piacra kihozott Under Cover nagy része hallható volt a Prince Of Darkness című tavalyi Ozzy box set anyagában, tehát külön megjelentetése inkább kasza, mintsem rajongóbarát vállalkozás, ellenben aki szereti a megtépázott egészségi állapotban leledző nagy dupla O-t, de nem vette meg a borsos árú dobozt, most ráteheti a mancsát összesen 13 általa énekelt feldolgozásra.
Mivel ezek itt tényleg Ozzy kedvenc előadói, el tudom képzelni, hogy ő is beleszólt abba, mi kerüljön rögzítésre és mi ne. Ebben olyan kiváló muzsikusok szegődtek társául, mint Jerry Cantrell az Alice In Chainsből, Mike Bordin, az egykori Faith No More ütős, aki immáron lassan egy évtizede dobol Ozzy szólócsapatában, illetve a basszusgitárosi poszton egy bizonyos Chris Wyse. Van még egy rakás vendég is itt-ott, de őket most nem sorolom fel, akit érdekel, úgyis utánanéz, a lényeg meg úgyis Ozzy, illetve az, hogy mit hozott ki ezekből a leporolt régi nótákból.
Talán meglepő, de az énekes nem ragaszkodott ahhoz, hogy kuriózumokat válogasson össze ide: a dalok nagy része ezerszer feldolgozott, mindenki által ismert örökzöld. Nekem értelemszerűen azok a számok tetszenek a legjobban, amik a súlyosabb közegből valóak: a Mountain Mississippi Queenje például egyenesen zseniális és tökéletesen passzol Ozzyhoz, de ezen nincs is semmi meglepő, hiszen Tony Iommi mellett az e bandában játszó Leslie West pengette a '70-es évek első felének talán legsúlyosabb riffjeit. Nemcsak Ozzy, de Cantrell is baromi jól ráérzett a szám lüktetésére - szerintem ez a lemez csúcspontja. Ugyanígy nem lehetett túl nehéz dolguk a King Crimson 21st Century Schizoid Manjével sem, hiszen ez a dal rejti a legjobb és leghíresebb Iommi-riffet, amit a Black Sabbath annak idején nem írt meg. Eleinte kicsit furcsa az a cseppet porszívós sound, ahogy megdörrentik, de egy-két hallgatás után hozzászokik a fül és csak bólogat az ember a klasszikus ütemekre.
A Rolling Stones Sympathy For The Deviljét kicsit másként értelmezték, mint például tette azt annak idején a szám általam ismert legjobb, meglehetősen hagyományőrző verzióját lemezre rögzítő Guns N' Roses, de hát ezt a szöveget mintha csak teljes egészében Ozzyra álmodta volna annak idején Mick Jagger - hallhatóan magáénak is érzi, és elsősorban ezáltal működik is ez a kissé leszögletesített verzió. Eleinte nem tetszett, ahogy Cantrell szétpedálozza a szólókat, de pár hallgatás után ehhez is hozzá lehet szokni, akárcsak Ozzy motherfuckerezéséhez a nóta híres "hú-hú"-zós zárása alatt. Arthur Brown Fire-ja is nagyon illik a mesterhez, bár ezt bizony el tudtam volna képzelni egy vastagabb hangzású, riffesebb változatban is, akárcsak a Cream Sunshine Of Your Love-ját. Nem sorolnám azért ezt a kettőt a kihagyott ziccerek kategóriájába, de nem is túl érdekesek ebben a formában.
Ozzy köztudottan óriási John Lennon fanatikus - ez a hangján, a stílusán is mindig érződött -, így nem csoda, hogy három ilyen vonatkozású dalt is kiválogatott. Jól tette - a legnagyobb alázattal közelített hozzájuk, és mindhárom nóta csodálatosan szólal meg. Ha választanom kell, Lennon Womanjére szavaznék, de a Working Class Hero is abszolút meggyőző és a Beatles In My Life-ja is nagyon-nagyon szépre sikeredett. Talán ezekben a dalokban érvényesül a legjobban Osbourne teljesen sajátos, egyéni hangja. Aztán itt van még mindjárt nyitásnak Joe Walsh ezerszer feldolgozott hippi-örökzöldje, a Rocky Mountain Way, ezt többek között a Slaughter, Michael Bolton és az FM is játszotta, de kimondottan erősre sikerült ez a változat is. Akadnak persze olyan dalok is, amiket előzőleg nem hallottam: ezek közül a Moody Blues Go Now-ja tetszik a legjobban, de simán befér a "kis kellemes" dobozkába Eric Burdon Good Times-a, a Mott The Hoople All The Young Dudes-a és a The Buffalo Springfield nevű formáció For What It's Worth című dala is.
Amit ellenben nagyon nem kellett volna: a lemez végére passzintani tizennegyediknek a Changes Kelly Osbourne-nal közösen énekelt verzióját. Fel nem fogom, miért kellett így tönkretenni minden idők egyik legcsodálatosabb rockballadáját, mindenesetre remélem, a következő Ozzy sorlemezen nem kell majd elszenvednünk a Wizard Jackkel és mondjuk az Under The Sun Sharonnal megerősített újraálmodásait. Jerry Cantrellt velük ellentétben szívesen hallanám az új albumon Zakk Wylde mellett, ráadásul neki aligha okozna gondot jó nótákat is írni Ozzyval. Amíg összehozzák, amolyan szuvenírként az Under Cover is ajánlott.
