Shock!

Ha csak azt nézem, kik zenélnek a Painmuseumban, látatlanban (izé, hallatlanban) bevésnék egy 10-est a cikk végére. Lássuk kik ők: Metal Mike Chlasciak a gitáros (Testament, Halford), Bobby Jarzombek a dobos (Iced Earth, Halford, Riot, Spastic Ink ésatöbbi), Steve DiGiorgio bőgőzik (Testament, Death, Sadus, Iced Earth megaholmég), Tim Clayborne vokalizál (Hatred).

Nos, számomra csupán a vokalista láttán ugrottak fel nagy kérdőjelek a szemem elé. A lemezben vokálilag besegít még Joe Comeau (Annihilator, Overkill), a keverést Roy Z végezte, a masteringen pedig James Murphy dolgozott. Jó kis nevek, nem? Egyébként a hangzás is olyan régivágású, mármint minőségben nem rossz, csak a gitársound idézi a régebbi időket. Nosztalgia!

A zene afféle "teperős power", Tim az elején sikít, majd hörög mélyen, később is inkább ezt a fajta félig üvöltős, inkább thrashes "ének"stílust alkalmazza. És erre kell azt mondanom, hogy sajnos. Kemények akartak lenni, mint a két hetes szikkadt kutyakaki, de a dalokhoz egyáltalán nem illik ez a fajta hibrid vokalizáció, ide normális, nagyívű (hahh, én ilyet írok...) énektémák kellettek volna. Tim néha próbál Chuck Billysen mélyen bömbölni, de hát ehhez böhöm nagy indiánnak kell születni legalább. Szóval hamar elszállt a kezdeti lelkesedésem, hiába tetszik maga a zenei alap, így teljesen olyan érzésem van, mintha csináltak volna egy rakás jó nótát, amihez az énektémákat elfelejtették megírni. Amúgy az éneket jól hátra is keverték, mintha a szakembereknek sem tetszett volna igazán, hm... Néha kicsit paródiába is hajlik, amit művel Tim. Jaj, de kár.

A negyedik dalnál már túlontúl egyformának érzem a túrást, a már említett sekélyes és semmilyen vokál miatt. Még azt is megkockáztatnám, hogy instrumentális verzióban jobban élvezném. Esetleg a zenekar kiírhatna egy pályázatot, hátha találnak egy rendes énekest... Pedig zeneileg rejlik benne finomság: egy-egy gitárszóló, a riffek is állatok (ha csak arra figyelek), Bobby félelmetesen precíz és ötletes, egyéni dobolása (pedig itt azért akkorákat nem villant) mindenképpen érdeklődést kelthet. A hetedik nótában hallgató rendes ének a refrénnél - talán pont Joe Comeau-tól, és mennyire feldobja az egészet! A célközönség sem tudom, hogy ki lehet, a hörgős zenék kedvelőinek túl heavy, a heavy kedvelők behánynak a buta hörgéstől, a thrasherek meg csak felvonják a szemöldöküket és bedobnak a cd lejátszóba inkább egy régi Testament klasszikust. Általában gyorsabbak a dalok, néha jön egy-egy középtempósabb szám csak. Tényleg a hengerlés lehetett a koncepció. Feelingben valahogy mégis jó ez, csak hát az ének... Egyébként Overkill, régi Judas (és a hasonló zenék) rajongóinak bejöhet mindettől függetlenül. Én egy picit untam a közepétől.

Ez lehetett volna a válasz az Iced Earth-re, de sajnos nem lett az. Kár érte.